2016.02.15.
UTCAMISSZIÓ

NEGYVEN NAPOS UTCAEVANGÉLIZÁCIÓ


Akkoriban egy nagyon jó ifjúsági élet volt körülöttünk. A táborok után rengeteg hívő fiatallal volt kapcsolatom. Engem pedig kezdetektől izgalommal töltött el az utca evangelizáció gondolata. Így adott volt a „házasság”.
Kinéztem az útvonalat a térképen. Miskolctól terveztem Sárospatakig, onnan Tokajon keresztül Nyíregyháza, Debrecen városokon keresztül Sarkadig, majd onnan Törökszentmiklós, és Szajol végállomással. A városok mellett több falun is átmentünk kb. 20-25 településen. Az utat kerékpárhoz igazítottan 40 naposra terveztem. Kellett hozzá: egy zenekar, könyvek könyvárusokkal, könyvsátrakkal. Szórólapok, szórólap osztogatókkal, hangszerek, bizonyságtevők. Meg kellett szervezni a fiatalok bicikli csoportjait. A szervezés egyik kihívása volt az, hogy folyamatos legyen a színvonal a zenekar, az éneklők, az egyéb szolgálattevők vonatkozásában.
Az átláthatóság kedvéért egy olyan táblázatot sikerült csinálnom, hogy egy A/4-es lapon egyszerre minden fel lett tüntetve. A szervezés itt még nem ért véget. Le kellett levelezni, telefonálni (akkor még kevés helyen volt telefon), melyik időpont alkalmas a gyülekezeteknek, ahol majd a szállásokat kapjuk. El kellett dönteni a végleges menetet.
Nem kaptunk mindenhol ellátást. Ilyenkor magunknak kellett gondoskodni magunkról. Vittük a „konyhát”: az evőeszközöket, a gázpalackot, stb. Isten végig gondoskodott állandó ”személyzetről” Bakti Károlyné, Ilike személyében, aki a baktalórántházi bibliakör vezetője. Volt olyan hely, ahol nem volt fogadó gyülekezet, pl. Miskolc. Itt személyesen kellett leszervezni az utcai területfoglalást, a szükséges engedélyeket a rendőrségtől , illetve az önkormányzattól. Külön feladat volt mindenhol a helyszín kiválasztása. Városokban a közterületesektől engedélyeztettük az áramforrás biztosítását. Vásároltunk reflektorokat. Volt olyan hely, ahol a dobogóról is nekünk kellett gondoskodni. Állványokat, pulpitust és paravánokat csináltattam, és ezeket is szállítottuk magunkkal. És meg kellett mindenhol szervezni a szállást. Ezeket azért is írtam le, hogy a Kedves Olvasó lássa, hogy az evangélium hirdetéséhez sokszor ilyen módon is biztosítani kell a hátteret.
Nem volt könnyű feladat a csapat vezetése sem. Voltak, akik a nagy kihívások miatt kiborultak, Isten békessége azonban sosem hagyott cserben. Több helyen nem volt egyszerű a lelkészekkel való kapcsolat: főként a döntésre történő visszahívás miatt. De volt olyan lelkész, aki gazdagon ellátott bennünket, ezzel akarta feledtetni velünk, hogy félelemből csak nem merte vállalni, hogy egyházközsége égisze alatt a templom területén kívül hirdetjük Jézus Krisztus evangéliumát. Isten kegyelme és áldása kísérte utunkat. A körülbelül 30 település közül egy esetben fordult elő, hogy az evangelizáció végén nem született nyilvános döntés. Ja! Isten gondoskodott az anyagiakról is.
Lelki erőforrást jelentett a megszervezett imalánc. A sok szolgálatból most hadd ragadjak ki néhányat. Az első állomás Miskolc volt. Itt próbáltuk ki először Nagy Fegyverünket; a személyautómra szerelt hangosbemondót. Ez egy olyan masina volt, amellyel „keverni” is tudtunk, vagyis, amikor hívogattunk vele, közben magnóról mentek a lelki énekek. Bármely rendőrségi, vagy katasztrófavédelmi autó megirigyelhette volna küllemét a tetőcsomagtartóra szerelt 6 db, hangosbemondójáért. Volt benne decibel is bőven. Mikor egyszer-egyszer egy falu szélén leálltam és felhúztam a hangerőt, a fél falu hallotta a János 3:16-ot!
Miskolcon a Centrum Áruház lépcsőzetét béreltük ki az előtte való tér miatt. Ez volt Miskolc legnépesebb helye. Eleinte nekem is furcsa volt, hogy a tömeg percről percre változott, hisz két buszmegálló és két villamos megálló volt a közvetlen közelünkben. Mi három napon át szolgáltunk ezen a helyen; énekekkel, bizonyságtevésekkel, rövid, hívogató prédikációkkal. Itt visszaemlékszem egy rövid, de annál csodálatosabb eseményre: Egyik alkalommal, mikor éppen prédikáltam, a négy megállóból késtek a buszok és a villamosok. Pillanatok alatt több százra gyűlt az utazni kívánók száma. Máskor volt egy alapzaj. - Akkor leszállt Isten Lelke! Temetőbeli csend támadt. Hatalommal szólt az Ige. Békesség szállt a térre, mindenki komoly arccal figyelt. Ez egy kb.10 percnyi idő volt. Aztán jöttek a buszok és villamosok és elvitték gyülekezetemet előlem. Úgy gondolom, hogy a járműveken egy jó ideig még csend volt .




2015.11.29.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 10. rész (Az előző részek lentebb olvashatók.)

Az Úr akarta a missziót


Azt szokták mondani:” Pénz nélkül nem működik semmi.” Sok igazság van benne, és úgy gondolom valamennyire igaz ez Isten Országa építésére nézve is.
Isten kétféleképpen adhat pénzt. Teremthet pénzt is, ha akar, és beleteremtheti egy hal szájába a templomi belépő díjat.
De Isten pénzt teremtő csodája általában úgy történik, hogy elkéri tőlem, ami az övé. Így van Istennek pénze. Eszembe jut a kínai ébredés. A Mennyei ember című könyvében JÜN TESTVÉR leír egy kb. 20 évvel ezelőtti történetet. A házi gyülekezeti hálózat egyik alkalmán, ahol a hívők az üldöztetés elől titokban jöttek össze, mert börtönre vagy halálra keresték őket, a köztük levő Jézus elhívott valakit örömhíre hirdetésére. Tudva levő, hogy ezek a házi gyülekezetek nagy szegénységben élnek. Ezen az összejövetelen voltak, akik összes vagyonukat (ami szinte filléres összeg) a zsebükben hordták. És akkor a szelíd Jézus, szelíden elkérte az övét. És akkor ezek a testvérek kifordították a zsebeiket, örömmel és sírva, hogy Isten, az adakozás ilyen nagy dicsőségére hívta el őket.
Amikor az első Missziós Csapattal elkezdtem a missziót, nem is gondoltam arra, hogy ennek költsége is lehet. A munkatársaim útlevelének beszerzése, a misszió rezsije, és a személygépkocsim vámja, stb., több mint egy millió forintot igényelt. És akkor jött valaki, akinek nem tudom a nevét, azóta sem láttam, és aki nem tudta mekkora szükségben vagyok, - mert nem mondtam senkinek - adott másfél millió forintot. Azt mondta, oda fordítom, ahova akarom. Azt mondtam magamban: „Ez rengeteg pénz!”
Mire munkatársaim átjöttek a határon, elfogyott a másfél millió forint. Szükségem volt annyira. Magán célra, és a családomra nem költöttem belőle.
Abba a másfél millió forintban benne volt, amit már fentebb leírtam. De benne volt sok lélek üdvössége.
Azon a napon, annak az adakozó testvérnek sok barátja lesz, akiket a hamis mammonból szerzett, és bizonyára befogadják majd őt az örök hajlékokba! (Luk.16:9)




2015.11.27.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 9. rész

Az Első Missziós Csapat


Hozzám ez a csapat állt a legközelebb. Ők voltak, akik együtt jöttek, együtt maradtak, és egyszerre mentek el. Tehát kb. 3 évet stabilan együtt töltöttünk. Azután még évekig misszióztam, de gyakran cserélődött a társaság. Az utolsó években újból stabil lett a létszám, de akkor már többen voltunk, és nem sikerült mindenkinek jönni egy autóval.
Szóval az Első Missziós Csapatról valami méltató összefoglalást próbálok írni… Először is a Lélektől kaptam az „ötletet”, hogy gyűjtsek magam mellé állandó munkatársakat. Istennek a kárpátaljai szőlőjében sok szép, erős vesszőszál nevelkedett az ébredés Napja alatt. Ezek közül választott az Úr négyet. Egy „kocsira valót”.
Frissen érkeztek a tűzből. Ők ott voltak Sidrákkal, Misákkal, és Abednégóval a tűzben, egyenesen a friss megtérés izzó szénkövei közül jöttek. Mikor esténként az evangélizáció előtt bizonyságot tettek, még égett és világított ajkukon az élő ige, én sokszor csak belementem, belesétáltam ebbe a meggerjedt tűzbe. De nem csak az evangélizációk előtt „teljesített, vagy megjátszott” színpadiassággal, hanem bármikor a nap folyamán, mikor a Lélek „vizsgáztatott”, nagy természetességgel lobbant be a szívük, imára, dicséretre, hálára, szeretetre, vagy irgalmasságra.
Nem követelőztek, nem kértek, nem lesték a hasznot, szabadok voltak mindentől. A négy fiatal közül Barnus és Zita között szerelem, udvarlás bontakozott ki még a misszió előtt. De a misszió három éve alatt, egyszer sem maradtak fenn éjjel, nem jártak együtt látogatni. Egyszer sem kérezkedtek semmilyen külön programra. Ugye, Kedves Olvasóm, Jézus és az Ő ügye volt a fontos! Többek között ezért is áldott meg az Úr minket olyan gazdagon.
Nem veszekedtek, engedelmesek voltak, nem füstölögtek, nem aggodalmaskodtak, nem szóltak senkiről rossz indulattal. (Ez olyan jó volt.) Ha lelkészek családjában fonákságot láttak, nem csámcsogtak rajta, „megértően” imádkoztak értük.
Ebben a tisztaságban és szabadságban rengeteget nevettünk. Még két munkatársam nevét nem említettem: Emese és Vicus. Emese maga volt az ártatlanság, Vicus nevetése pedig derűt fakasztott még az őszi ágakon is.




2015.11.26.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 8. rész

Vallomás


Még utolsó öltéseit végeztem a kárpátaljai misszió befejezése szálainak elvarrásában, miként korábban említettem már, megkaptam Istentől a zöld utat a magyarországi misszió számára, azzal az igével, hogy „az Úr javamra dönti el ügyemet”. Ugyanis nagyon kértem az Urat, hogy ne küldjön még a zsidó misszióba, mert semmi kedvem nincs oda menni, és semmi látásom nincs vele kapcsolatban, kivéve a határozott tudását annak, hogy oda is elhívott az ÚR, és a zsidó misszió lesz koronája az engemet nagyon szerető Istenem, hozzám való, megkülönböztető, szeretetből fakadó kiválasztásának.
Akkor nem értettem a dolgot, és zavarban voltam, mikor barátaim jogos értetlenkedésére: „Józsi, mi lesz a zsidó misszióval? Azt harsogtad, hogy neked oda van elhívásod. Miért nem kezdesz hozzá? Miért nem vonulsz el csendbe, mint Keresztelő János, hogy lelkileg és szellemileg felkészülj?” - nem tudtam mit felelni, és talán csípőből mondtam valamit. Most, mikor ezeket a sorokat róvom, küszködve a parkinzon betegségből fakadó írási, ülési…stb. nehézségekkel, még nagyobb kérdőjel alakja rajzolódik ki elhívásom felett. De most már tudok feleletet adni magamnak és másoknak.
Ó, kedves olvasóm, ha tudnád, hogy a korábbi éveimben mennyire meggondolatlan voltam, mennyi büszkeség, harag hömpölygött néha bennem akaratom ellenére, mennyire hiú voltam, mennyire féltem emberektől, és mennyire ragaszkodtam e múló világhoz,…te magad mondtad volna: „Józsi, így nem mehetsz a választott néphez!”
Azóta Isten két helyen átlyukasztotta büszke koponyámat, és ott a műtőasztalon, minden tekintetben lenullázott. Akkor láttam meg, hogy ez a világ „csak árnyék, a valóság ezután jön örökre!” Nem nekem kellett készülnöm, Istennek kellett beavatkoznia, és készíteni engem. Azért imádkozom, hogy Isten hagyja rajtam ezt a türelmet és alázatot kívánó betegséget, és ha szerinte elkészültem, és ha az alázat és szelídség örökös barátként mellém szegődnek, adja vissza teljesen épségemet, melyet minden órában várok.
Nem azért kérem gyógyulásomat Jézustól, mintha közöttünk üzleti kapcsolat volna, miszerint gyógyítson meg engem, én pedig hálából szolgálni fogom. Nem! Közöttünk nincs üzleti kapcsolat. Mi szeretjük egymást. Köztünk szeretetkapcsolat van.
Ha meggyógyít, szeretetéből fog meggyógyítani, én pedig szeretetből szolgálom Jézust mindenkor.




2015.11.22.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 7. rész

Lágy beszélgetés


Csiha Kálmán püspök úrral volt egy érdekes beszélgetésem. Ez a beszélgetés kb. 8 évvel azután történt, hogy ő kitiltott Erdélyből, és hogy első körben „leállította” az ébredést Erdélyben. Megtudtam, hogy Magyarországon, Rohodon evangélizál. Épp otthon voltam. Rohod Tiszanagyfaluhoz kb. 70 Km-re van, és ekkora volumenü ügyhöz képest ez nem távolság. Nyári nap volt. A templomi alkalom du. 3 órára lett hirdetve. Ebéd után kocsiba ültem és meglátogattam, majd meg is hallgattam. Gondoltam, ebéd után lepihen, ezért úgy érkeztem, hogy kb. 2 órakor meglátogathassam, és utána még legyen ideje készülni.
Nos, bekopogtattam, és beléptem. Igen kedvesen fogadott. Beszélgetni kezdtünk. Azt állította, hogy aki jár a templomba, azok mind meg vannak térve, és rendelkeznek a kinccsel, az üdvbizonyossággal. Visszakérdeztem, honnan tudja ezt püspök úr? Kérdésemre kissé meglepődött, de folytatta: „Úgy gondolom, a templomba járók rendben vannak.” Szemtelenül ismét visszakérdeztem: „Meg tetszett-e kérdezni tőlük?” Válaszában őszinte volt: „Nem.” Ekkor elébe tártam a 460.000 beszélgetés tényét. Nem meglepődött, megdöbbent. Nem vitatkozott, és csak ennyit mondott: „Igen? Nem gondoltam.” Erre a feleletre meg én döbbentem meg.
Ebben az időben szerintem ő már nem volt hivatalban. Ezért is sikerült ilyen „lágyra” a beszélgetésünk. Mégis jól esett volna, ha ezek után valahogy felhozta volna rehabilitálásom ügyét. Ez elmaradt.
Három órakor meghallgattam szolgálatát. Beszélt az édesanyai szívről, az aggódó, fájdalmas kebelről, de nem esett szó Jézus Krisztusról.




2015.11.22.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 6. rész

Döbbenet


Az előbbi fejezetben említettem, hogy az első missziós csapat a három év alatt négyszázhatvanezer (460.000) házi beszélgetést regisztrált. Megdöbbentő adatokhoz jutottunk. Átlag öt községre jutott egy személy, aki üdvbizonyossággal rendelkezett. Mivel nem minden olvasóm előtt világos, hogy mit jelent az üdvbizonyosság, megpróbálom leírni: az üdvbizonyosság a hívő nép legnagyobb kincse. Határozott bizonyosság a felől, hogy az illető bűnös életének Isten megbocsátott, kivásárolta (ki-, és megváltotta) a kárhozatból örökre, és az illetőt szereti Isten, és várja magához haza.
Tehát ezzel a kinccsel, a mi felméréseink szerint, öt falu reformátusságában csak egyetlen személy rendelkezett. Kedves olvasóm; Milyen egyenlőtlen küzdelem ez a világosság emberei és a sötétség emberei között. Milyen „szegény” a Jézus serege. Gondolkozzunk kicsit tovább! Ezekben a falvakban, a katolikusságban hányan rendelkeztek vajon üdvbizonyossággal…? Ha egy átlag községet veszünk 2000 főre, akkor 10.000 magyar keresztény közül egy személy rendelkezett az üdvbizonyosság világosságával, vigaszával, fegyverzetével, „munkakönyvével”.
Erdélyben még ennél is rosszabb volt az arány. Ott nem végeztünk statisztikát, de érezni lehetett a sötétséget. Két megjegyzést szeretnék tenni:
1) Akik rendelkeztek üdvbizonyossággal, nem a lelkészüktől, hanem korábbi hívő kapcsolataikon keresztül kapták. Ilyen volt a betánista múlt, Biatorbággyal való kapcsolat. Legtöbb hívőt a lelkészcsaládokban találtunk, de őket nem számoltuk a statisztikánkba.
2) Nyíregyházán kb. 160 hívővel találkoztunk. Valószínű többen voltak.
Manapság ezeken a területeken a munkánk nyomán sokan felébredtek, lelkészek is, de gyülekezeti tagok és fiatalok. Isten kegyelméből elnyerték az üdvbizonyosság kincsét. Sőt tovább adták mások felé. Most, ezeken a helyeken nőtt a világosság.
Mikor ezeket a sorokat írom, döbbenek rá arra, milyen nagy kegyelemben részesültünk és Isten hogy megáldotta a munkánkat. Csak ámulok azon, hogy nem is tudtam, Isten mekkora munkát végzett általunk. Igen, Ő nagyon szeret engem!




2015.11.21.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 5. rész

Munkatársakra volt szükségem.


Munkatársakra volt szükségem. A munkatársak járták fel a települést egy-egy kísérővel. A feladatuk az volt, hogy a látogatás alkalmával minden egyes helyen bizonyságot tegyenek, és megkérdezzék minden helyen, hogy mire számítanak a halál után, mennybe jutnak, vagy a kárhozatba, és ha feleltek, akkor lesz még egy kérdés: miért adták azt a választ?
Az első missziós csapat négy kárpátaljai fiatalból állt. Ők naplót vezettek a látogatásokról. Ez alapján írhatom, hogy a három év folyamán, amíg velem szolgáltak, a napokon át reggeltől estig tartó látogatások alkalmával négyszázhatvanezer beszélgetést folytattak. Minden helyen becsületesen feltették a kérdéseket. Nem a felmérés miatt, hanem az emberek lelke miatt, és egyben az esti evangelizációra való felkészítés céljából, melyre ezzel a látogatással nyomatékos meghívást adtak át. Igen hasznos volt a munkatársak személyisége is. Mivel nem pénzért, hanem szívből szóltak, és ismerték jól az üdvösség útját, szabadok, vidámak és boldogok voltak. Így fényt hoztak be a gyülekezetekbe. Sokat tanultak tőlük a kísérők, de különösen a szállásadók, akikkel több időt töltöttek. Volt még munkájuknak egy fontos része: az esti templomi szolgálat. Két áldott tartalmú lelki éneket énekeltünk együtt. Együtt tanítottunk a gyülekezetnek egy éneket, melyben a megtérést bontotta ki a Szent Lélek. A két ének között egy fiatal elmondta megtérése történetét. Ha Isten megáldotta ezt a kis előszolgálatot, nekem is könnyebb volt a szószéki beszéd. Missziósaim rengetegeget emeltek a lelkemen. Együtt „izgultunk” az evangelizáció sikeréért. Nem kellett őket „idomítani”, maguktól könyörögtek a lelkekért. Naponta igyekeztünk együtt hálát adni és könyörögni. Néha (a három év alatt kb. tucatszor) sikerült a lelkészt is bevonni az imaközösségbe. Közülük is a fél kezemen meg tudnám számolni, akik úgy könyörögtek a saját gyülekezetükért, mint az idegen missziósaim. És még mi kérdezzük, hogy miért nincs ébredés Magyarországon, mikor mi mindent megtettünk? (Igen! Meg! Hogy ne legyen!)
Hálás vagyok Istennek a gondolatért; a sportot rendszeresen beiktattuk. Igyekeztünk hetente kétszer megkapni a helyi tornaterem épületét, ami sikerült is. Ilyekor felszabadultan játszottunk. Sokszor evangelizáció után mentünk, este fél tízkor, és legalább egy teljes órán át kitomboltuk magunkból a sok üldögélés és beszélgetés fáradtságát, feszültségét.
Csak olyan helyen szolgáltunk, ahova a lelkész meghívott.
Azóta sem tudok senkiről, aki úgy járná az országot, mint akkor mi.
Az engemet szerető Istenem kegyelmét magasztalom.




2015.11.20.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 4. rész

Az én legnagyobb bánatom.


Hadd írjak most életem eddig legnagyobb szomorúságáról. Erdélyben történt. Sem a hivatalos egyház, se a CE részéről nem ért akkora fájdalom, mint éppen a barátaim részéről.
Honnan is kezdjem? Körlevélre 75 lelkész gyűlt össze Kolozsváron. Témánk: lelkipásztori életünk megújulása. A főelőadást én tartottam, és elmondtam nagyon vázlatosan, mit cselekedett Isten általunk Kárpátalján. Néhányan megbotránkoztak. Az azt követő 2. lelkészi összejövetelen már csak 50-en voltunk. Az azt követőn pedig csak 36-an. Végén beállt egy Kb. 20 főre. Ezek a „fiúk” lettek az én barátaim. Velük havonta találkoztam hétfőnként. Vasárnap du. 5-kor még megtartottam az istentiszteletet Tiszanagyfaluban, utána pedig a bibliakör vezetőknek még kb. 30-45 perces tanítást adtam a bibliaköri anyaggal kapcsolatban. És majd csak ezután indultam Erdélybe. Rövid alvás után de. 9 órakor (román idő szerint) már kezdtük a konferenciánkat. Nagyon örültünk egymásnak, szerettük egymást. Szerettük az Urat. Mindent megbeszéltünk, egységben voltunk, erősek voltunk.
Mikor kezdődött az üldöztetésünk, még erősebben összekovácsolódtunk. Aztán következett az egyház részéről a teljes támadás. Még egyszer összefoglalom a szankciókat:
Aki meghív szolgálni, számolnia kell, hogy elveszik a palástját, vele együtt természetesen a parókiát. Addig is, míg a tárgyalások tartanak 6.000.000 lej büntetést kell fizetniük. Ezenkívül ha valaki evangelizálni akar, csak a saját esperesének és az őt meghívó lelkész illetékes esperesének az írásos engedélyével lehet meghívni. Továbbá laikusok a templomban nem tehetnek bizonyságot. Tehát fel lett adva a lecke.
Az utolsó megbeszélésünket Kolozsváron tartottuk, kb. 16-an voltunk együtt. Akkor kaptuk a hírt, hogy Kiss Csabáéknál fiú született, aztán jött a lesújtó hír, hogy meghalt. Utólag prófétikus jelet látok benne. „Örömre bánat, életre halál.” Csaba hazaszaladt (80 Km.), és hamar visszajött. Annyira szívén viselte az ébredés ügyét.
Én azt mondtam: Istennek nyilvánvaló áldása kísérte munkánkat. Emberek fenyegetésére ne álljunk le. Azt kértem tőlük, hogy ne döntsenek hamar, hanem három napot menjenek el együtt imádkozni, és böjtölni, és úgy keressék Isten akaratát. Volt köztünk két asszony, két lelkészfeleség. Míg a férjek dilemmáztak, meglepetésemre az asszonyok buzdították férjeiket. Nem akartam befolyásolni őket, ezért kimentem, hogy szabadon beszélgessenek, döntsenek.
Egy háromnegyed óra múlva bejöttek a szobámba és azt mondták: Köszönnek nekem mindent, stb., stb., de egyelőre nélkülem fogják folytatni az ébredési munkát. Nyílván nem mindenkinek volt ez a véleménye, de a bő többségnek ez volt a döntése.
Szeretetben váltunk el. Reális volt a félelem. De sajnos erdélyi református gyülekezetekben nem folytatták az evangelizációkat, és a visszahívásokat. Így ért véget, és ezért, az én erdélyi misszióm.




2015.11.16.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 3. rész

Az ördög két nyertes csatája!


A misszió folyamán két hívő közösséggel is érintkeztem. Erdélyben a CE.-vel (az erdélyi hívőket összefogó közösség, szövetség). Magyarországon a Biblia Szövetséggel. A vezetőik kezdettől fogva támadtak. Nem szerettek engem. Most is fáj… én mindig szerettem őket. Most is.
Hadd írjam le a látásomat. Magyarországon a 2. világháború előtt egy egészséges tanítással rendelkező, számában szaporodó, helyi bibliakörökre épülő, tudtommal a hivatalos egyházzal is békességre törekvő, életképes ébredési közösség működött. Ez volt a Betánia Szövetség. Mindkét szülőm tagja volt. A II. világháború utáni rendszerváltáskor a „betánistákat” az állam, és a kommunizmust kiszolgáló hivatalos egyház és teológia üldözte.
Az 1990-es évi rendszerváltás után többen azt vártuk, hogy a kommunizmusban, üldöztetéseiben is megmaradt Betánia talpra áll, és az evangélium után - abban az időben - bizonyos nyitottságot mutató tömegek irányába elkezdi szolgálatát. Én még akkor „zöldfülű ifjú” voltam, csak annyit érzékeltem, hogy a Betánia körül „csend” honolt.
És akkor szerveződött a Biblia Szövetség. Eleinte többen azt hittük, hogy a BSZ a Betánia örökségét viszi tovább. Ezért a hívők zöme belépett a BSZ-be. Így a BSZ ernyője alá került az a hívő réteg is, amely az ébresztést, az evangélizációt vitte volna. A BSZ nem csak a saját területén mellőzte a régi betánista örökséget, hanem a nem BSZ területen is. Nem törekedett helyi bibliakörök alapítására. Erősen összpontosított a péceli központra, ahol bibliaiskolákat, képzéseket, tanításokat tartott. Ekkor izmosodott meg a ”kálvinizmus öt pontja” alapján a kettős predestinációról szóló tanítása. Eszerint Isten eleve elrendelte minden egyes ember örök sorsát, üdvét, vagy kárhozatát. Ezzel a missziónak mondott „nem”-et. Újságuk a „Biblia és Gyülekezet” főképp teológiai kérdéseket boncolt, mely szintén nem a misszióra ösztönzött. A predestináció tana mellett fő ismertető jele az öröm hiánya volt.
Véleményem szerint a Biblia Szövetség működése legerőteljesebben járult hozzá ahhoz, hogy az 1990-es rendszerváltás után Magyarországon elmaradt az ébredés.
Mi volt a helyzet a CE-vel? Sok erdélyi hívő szövetsége, abban az időben, amikor ott misszióztam, kevés, mindössze 5-6 lelkészi tagja volt. Ma, tudtommal sokkal több lelkész „céés”. Tanításukról, tevékenységükről csak a legjobbat mondhatni. De volt egy nagy hibájuk. Úgy gondolták, hogy Isten csak rajtuk keresztül vihet életet a megszáradt erdélyi csontokba. Minket nagyon fűtött a lélekmentés szeretete, ami a „céés” szűk vezetőség számára itt-ott idegennek hatott. Az ördögnek sikerült félreértésekkel kiegészíteni a fent említett különbözőségeket. A dolgok vége sajnos az ördög forgatókönyve szerint történt: nem született összefogás. Sőt hivatalos lapjukban, a Kistükörben rágalmakat tartalmazó, cinikus, gyalázkodó írásokat jelentettek meg rólam. És amikor az egyház nagy színjátéka kerekasztal beszélgetésre hívta a „zimányistákat” a „cééseket”, és némely kolozsvári teológián tanító professzort (engem nem hívtak meg), a „céés” tábor a teológiai tanárokkal együtt közösen gyalulta a „zimányistákat”.
A mai napig nem rendezték velem ezt az ügyet. Vajon akik elkövették ezt, számíthatnak-e Istentől valami nagy áldásra? Nem ellenem vétkeztek, hanem az engemet Erdélybe küldő, és gazdagon megáldó Isten ellen. De úgy gondolom, ez nem fog számon kéretni tőlük, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek. Irántuk való szeretetem reméli, hogy így van!




2015.11.15.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 2. rész

Egy körömnyit sem!


Most, hogy visszagondolok a kezdetekre elámulok azon, hogy Isten mennyire velem volt, és mennyire akarta azt a munkát, amit végeztünk. Ha akkor a hivatalos egyház is mellé állt volna a munkánknak, olyan ébredés támadt volna nálunk is, mint Kárpátalján. Egyáltalán nem arra gondolok, hogy én végigprédikáltam volna az országot, és úgy lett volna ébredés. De arra viszont gondolok, hogyha azt a lelkületet nem üldözték volna, amit Isten nekem és munkatársaimnak adott, akkor az a Lélek kész lett volna kiáradni egész népünkre.
Az első vétó X.Y.Z. testvérek részéről érkezett, akik jól beépültek a hivatalos egyház missziói bizottságába. Bizony messzire elért a kezük, és igyekeztek, és érkeztek engem figyelemmel kísérni. A vétó „hatálya” lassan elenyészett. Fél év múlva magasabb egyházi körökből megkerestek és országos missziói lelkésszé neveztek ki. Két hónapon keresztül a zsinattól kaptam fizetést. A hivatalos egyházzal kötött „házasság” végül nem sikerült, úgy is lehet fogalmazni, hogy tudatosan megfeledkeztek rólam. Örültem neki.
A támadás második hulláma erősebb volt. Ez a támadás Erdélyből érkezett, mivel Istenem szeretete oda is elvitt bennünket. Kalotaszentkirályon az evangélizációra eljött az illetékes esperes is, aki később ellenünk ingerelte az egyházkerület espereseit, és a dolgok vége az lett, hogy „Non persona grata”, azaz nem kívánt személlyé nyilvánítottak, azaz kitiltottak Erdélyből. A döntésre hívás okozott felháborodást. Azt mondták, ezzel megosztjuk a gyülekezeteket. Előzőleg Visky János, Mezey Csaba, Bódis Miklós és Kis Csaba lelkészekkel elmentünk Csiha Kálmán püspökhöz. Kedves volt, de határozottan tiltotta a visszahívást. Úgy jöttünk el, hogy nem ígértünk semmit. Lelkésztársaim között nem hozott megosztást ez a találkozás, akkor olyan egységet adott nekünk a Lélek. Eszembe jut a kivonulás története. A fáráónak azt mondták Mózes és Áron: Mindent kiviszünk Egyiptomból. Minden zsidót és minden jószágot, egy körömnyi sem marad otthon. Az evangélizáció csúcsa a döntés. A döntés legjobb ruhája pedig a visszahívás. Ha a döntést elmismásoljuk, akkor miért megyünk fel a szószékre? Na, ez volt az a köröm, amiről Mózes és Áron beszéltek a fáráónak. Az ördögnek néha csak körömnyi kell, mint az Édenben; csak egy harapás. Nem volt eladó a köröm. Ne is legyen soha!
Ezek után Bódis Miklós meghívott a gyülekezetébe Magyarlapádra szolgálni. Az illetékes esperes a hét derekán tudomást szerzett róla. Felbíztatott két volt presbitert, akik a kocsmában hangoltak fel mintegy 50 embert, és a gyülekezet tagjaival együtt elállták utamat a templomkert bejáratánál. Így szakadt félbe a magyarlapádi evangélizáció. Ezek után még Kiss Csabánál szolgáltam Balázstelkén és Visky Jánosnál Kolozsváron, az aradi úti gyülekezetben. Az egyház mindhárom barátom ellen eljárást indított. Megtiltották nekik, hogy evangélizáljanak és betiltották a templomban a bizonyságtételt laikusok részére. Az egyházi bíróság, ezenfelül pénzbírságot is kiszabott. Csak arra emlékszem, hogy Kiss Csabára hat millió lejt róttak ki.
Engem sem hagytak ki, mint visszaeső bűnöst. Levél ment a református egyháztest valamennyi kerületébe, hogy tévtanító, felforgató, szakadást okozó személy vagyok. Aki meghív a gyülekezetébe, számoljon a parókia és palástja elvesztésével. A levelet lefénymásolták az esperesek számára, némely esperes pedig szétküldte a lelkészeinek. Szükségszerűen következett, hogy a Magyarországi Református Egyház Zsinata is tárgyalni kényszerült az ügyemet. Többen azt javasolták, hogy vonják meg tőlem a palástot. Ekkor Szabó Dániel (később a Presbiteri Szövetség első embere) felállt és a régi hitetlen latinokra hivatkozva kérte, hogy az ítélet előtt „Hallgattassék meg a másik fél is!” Így felkérték, hogy megkeresésem után tegyen jelentést rólam. Szabó Dániel elkérte a lelkészek névsorát ahol szolgáltam, és mindenhova írt levelet, és kérte, véleményezzék szolgálatomat, forgolódásomat. Megadtam 98 lelkész nevét. Nekem is addigra „kinőtt az eszem”, és 3 lelkész nevét nem adtam meg, akikről sejtettem, hogy rossz véleménnyel lesznek. Az így begyült 98 pozitív jelentést Szabó Dániel beköttette „füzetnek”, és az ügyben illetékes püspöknek átnyújtotta. A püspök kérdezte: „Mi van benne?” Szabó Dániel azt felelte: Csupa pozitív jelentés. A püspök erre így válaszolt:”Akkor ejtjük az ügyet”.




2015.11.14.
MISSZIÓTÖRTÉNET - 1. rész

MISSZIÓTÖRTÉNET


Az ige elsöprő ereje

Az előbbi fejezetnek azt a címet adtam, hogy ébredéstörténet. A mostani szerényebb címet visel: missziótörténet. A munka ugyanaz volt. Talán az eredmény is. De méretében és területi összefüggőségében nem öltheti magára az ébredés jelzőt.
Megfigyeltem, hogy a kegyelem általában ugyanabban az arányban termette a gyümölcsöket, akár ifjúságról, vagy felnőttekről volt szó, akár Kárpátalján, akár Magyarországon, vagy Felvidéken, akár Erdélyben, vagy éppen holland szigorú református egyházból való fiatalokról volt szó. A döntésre híváskor kb. 30%-a a hallgatóságnak megindult az Úr felé.
Kárpátalján a missziónkat az tette ébredéssé, hogy az emberek nagyobb számban érdeklődtek és így az arány is több lelket jelentett.
Ami leginkább meglepett, az a holland szigorú református fiatalok esete volt. Egy holland keresztyén utazási iroda által szervezett ifjúsági csoport érkezett Tiszanagyfaluba. Egy nagy busszal érkeztek, kb. 60 fő, jó későn, kb. este 10 óra körül. Mikor meglátták a nagy háló termet, - ami az imaház imaterme, berendezve a Kárpátaljáról hozott, és kissé megnyűtt „raszleduskákkal” azaz kinyitós ágyakkal, na meg aztán a WC-ket, amelyek ugyan modernek és tiszták voltak, csakhogy összesen 4 volt belőlük, ők meg 60-an voltak, továbbá, hogy belülről nem lehetett őket zárni- minden kedvük elszállt. Egy csoportjuk elment, és Tokajban talált egy alkalmasabb szállást, majd el kezdték telefonon hívni a holland utazási irodát. De nem volt számukra földi irgalom. Ugyanis azt a választ kapták, hogyha Afrikába mentek volna, akkor az ottani körülményeket kellett volna elfogadni. Most pedig Magyarországon vannak és ez a magyar egyházi valóság, nincs jobb hely!
Szóval! Tíz napra jöttek, minden nap vaskos utazási program várta őket. Lelki alkalomra nem emlékszem. Megkérdeztem őket, ha tartanék nekik egy alkalmat a templomban, eljönnének-e? Azt mondták: ”Igen”. Felolvastam az igét, és ugyanúgy, mint Kárpátalján, evangélizáltam. Nem jött be mindenki, többen pedig nehezen érettek németül. A végén őket is hívtam Jézushoz döntésre. Ami meglepett: ugyanolyan arányban döntöttek, mint bármely magyar gyülekezetben. Éppúgy sírtak, mint a kárpátaljai ifjak. Ami pedig megdöbbentett, hogy másnap vagy nyolcan nem mentek kirándulni, és kértek, hogy én is maradjak velük. Vagy hárman szinte lebetegedtek, mint az a román kislány, igaz ők nem ájultak el, de úgy lesújtotta őket az ige, hogy pihenniük kellett egész nap.
Annyi teológiai tanulmány készül, mely vizsgálja a dolgok szociológiai, gazdasági, politikai, hátterét, kulturális, vallási hatásokat mutatnak ki, egyéb összefüggéseket keresnek és találnak, de sok ilyen értekezés nem számol a hitből hitbe költöző ige mindeneket elsöprő erejével. A Nyugati Világ ifjai számára éppúgy Jézus Krisztus az egyetlen megoldás, mint a Maradi Kelet fiataljainak. Hirdessük hát egyszerűen, gyermeki szívvel, megalkuvás, és sikervárás nélkül a megfeszített Jézus Krisztus örömhírét.




2015.11.05.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 26. rész (Az előző részek lentebb olvashatók.)

Az angyal


Hogy mennyire csak Isten által vagyok, aki vagyok, azt a következő történet beszéli el:
Nagyon fáradt voltam, nem túlzok talán, ha azt mondom, hogy kimerült. És nem tudtam róla. Aklihegyről késő délután jöttem a piros ufóval, és Tiszaújlak felé tartottam. Ekkor állított meg egy milicista. Nagyon ideges lettem. Éreztem, hogy elveszítem a kontrollt magam felett. Dühített, hogy minden rendőr megállított, kötekedett, hogy ebből a „gazdag” külföldiből, akinek gyönyörű piros Fordja van, akármilyen apropóból pénzt csikarjon ki. Erről a milicistáról pedig messziről láttam, hogy most úgy érezte magát, hogy egész napi sikertelen kalózkodása után végre rátapinthat a nagy fogásra. Dühített a kaján nézése. Soha életemben nem éreztem azt, amit akkor. Éreztem, hogy nem bírom tovább, és ha kötekedik, én nekimegyek. Azt is tudtam, hogy ebben az igazságtalan országban, ahol ukránul nem tudok, elvehetik a jogsimat, és állhatok majd kb. öt napot a nagyszőlősi milicián, ’s talán le is csuknak. Mégsem törődtem vele: megismételtem magamban, ha kötekedni fog egyetlen szóval is, én nekimegyek. Tehát kiszálltam az autóból, és szinte vártam a goromba szavakat, hogy aztán nekimenjek. A milicista pedig, nem tudom, hogy mit, és hogyan mondott, de már megindultam felé, hogy összeverem. Az sem érdekelt, hogy erősebb, vagy nem, fegyver van nála, elszántan elindultam felé. Az ördög csapdába csalt. És ekkor hűséges Uram elküldte hozzám angyalát, levágta köteleimet és egyetlen másodperc alatt szabad lettem. Tehát az Úr elküldte angyalát, aki abban a pillanatban szállt le a mennyből. Mert nem láttam, hogyan került oda. Csak hallottam az ajtó csapódását, és hallottam a nyugodt „angyali” szót. Megszólalt Oroszi Pál, akit minden valamire való ember (milicista is) ismert azon a vidéken. A kolhozokban épülettervezőként és építésvezetőként ismerték. Lelkésze volt vagy hat gyülekezetnek. Pali Bácsival korábban és később sem találkoztam az utakon. Ahogy megpillantottam és meghallottam nyugodt hangját magam is megnyugodtam. Az angyalom nyomban leszerelte a milicistát és így megmentett engem önmagamtól. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha nem jön az angyal.




2015.10.27.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 25. rész

Elszakadás


Befejeztem a missziót, de azért még a következő nyáron elmentem az ifi táborokba, és még évekig a felnőtt bibliakörvezetők alkalmaira Fekete-Patakra. Kárpátalja egy 15-30 Km szélességű föld csík a magyar határ mentén. Az én becslésem szerint 150-200 Km hosszúságban Ungvártól Rahó vidékéig a Kárpátok lábainál. Nemzetiségiek (ukránok, oroszok, hucúrok, stb.), úgy tudom, kb. tízszer annyian vannak, mint magyarok. A közlekedés megszűnt, a távolabbi helyekre személygépkocsi nélkül szinte lehetetlen volt eljutni. A vonatközlekedés azt hiszem működött, de ez nem sokat menthetett a helyzeten. A bibkiaköri vezetők számára tehát én tartottam a továbbképzést még egy darabig Beregszásztól Rahó vidékéig, Kárpátalja Ungvár felé eső felében lévő körvezetőknek pedig Csongoron Pocsai Sándor tartott havonta hitmélyítő alkalmat.
Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám. Még fiatalon 25 évesen, mikor még Tiszanagyfalu előtt Kunágotán szolgáltam, kaptam egy idegösszeroppanást melynek utóhatásait sokáig éreztem. Majd csak a tiszanagyfalui imaház építése alatt tűnt el. De amikor Kárpátalján a nyári táborok alatt megterheltem magam, újra előjött. Valóban Istenem hordozó nagy szeretete erejéből éltem, hogy ebből sem családom, sem barátaim nem láttak, és nem tudtak semmit. A földön senkinek sem mondtam. Hála Istennek ismét eltűnt. Ma pedig a parkinson betegségemből is napról napra erősödöm. Az Úr Jézus meggyógyít engem szeretetből.
Magam is meglepődtem, hogy érzelmileg nem viselt meg a Kárpátaljáról való eljövetel. Nem ragaszkodtam Kárpátaljához, Jézushoz ragaszkodtam. Nem cipeltem annak terhét, hogy elmenetelem után, hogy lesz, mint lesz? Utólag hálával mondhatom, hogy barátaim tovább vitték az ébredés lelkületét. A nyári táborokban és evangélizációkkor nem tabu a döntésre hívás. Csongoron Pocsai Sándor pedig elkezdte a szenvedélybetegek körében a gyógyító munkát. Ezrek fordultak meg, és azt gondolom, ezer körül van a szabadultak száma. Istené minden hála és dicsőség!
Rám pedig rám szakadt, hogyan tovább? Nem Kárpátaljával kapcsolatban, hanem régi elhívásommal, a zsidó misszióval. Érdekes, egyáltalán nem volt kedvem hozzá! Nem tudtam mi van velem? Ugyanakkor egy ismeretlen erő vett birtokába. Szinte akaratom ellenére. Olthatatlan vágy támadt bennem, hogy tovább hirdessem az igét a magyarság körében. Utólag úgy érzem, hogy Isten ezt a vágyat magaménak kívánta éreztetni, és mint saját kérésemet kívánta meghallgatni. De ige nélkül nem mertem indulni. És akkor kaptam a táborban egy igét. Vastag könyvjelző formájában, tudtam, hogy nekem szól: „Az Úr javamra dönti el ügyemet!” Isten ezt az igét azokban a napokban még újból elém hozta. Így lassacskán a szívemben, majd a fejemben is kitisztult Isten újabb elhívása.




2015.10.21.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 24. rész

Isten velem volt


Tehát ott álltam a nagyszőlősi szószéken. Már a mondatnak annál a részénél jártam, hogy „Isten igéjét olvasom”, és akkor kaptam a textust, „a Máté evangéliuma 11 részének”, azt tudtam, hogy Máté 11 legvégén van: „Jöjjetek én hozzám, akik megfáradtatok…”. Gyorsan rákerestem a helyre, és akkorra már a vers számát is mondhattam, pontosan olvasván az adott helyről. De akár kívülről is idézhettem volna a jól ismert igehelyet. Azelőtt nem evangélizáltam ezzel a textussal. De, amint megkaptam, rögtön kinyílt a mondanivaló is. A szószéken az utolsó pillanatokig vártam az igére, de amíg nem jött, oly nyugodt voltam, mint mikor ezeket a sorokat írom. Ötven percig beszéltem. Ez a legjobb: harmóniában lenni a Szentlélekkel.
Ez, így, első olvasatra nagyzolásnak hat, -tudom. De azt is tudom, hogy nem az. Ez megtörtént, és a Lélek által történt, és úgy érzem, ezért le is kell írni. Nem a textus volt a lényeg, hanem a prófétai üzenet. Prófétai üzenet alatt azt értem, amikor az élő Istennel való, eleven kapcsolatból származó, csak annak a gyülekezetnek szóló, aktuális üzenetet szóljuk. Ezért ilyenkor élet és halál van a szánkban. Ez megkönnyíti evangélizátori, döntésre hívásunk felelősségét. Az egyenes beszéd által az emberek világosan hallhatták az evangéliumot, és ha akarták, megérthették. Innentől kezdve mindenki „vérével”, és kárhozatával szemben ártatlanok vagyunk!
Ismeretlen helyen a Zákeus és a gazdag ifjú története által adatott elmondani a megtérés üzenetét. Isten elkérte a hiúságomat, így a két említett textusról legalább ötvenszer prédikáltam. Ugyanakkor az ifjúság előtt kb. száz különböző textusról szolgáltam. Egyszer beszéltem egy magyarországi egyházi vezetővel, aki azt mondta nekem, hogy: „Szélhámosság, amit csinálsz! Kóborogsz –„öregem”- egy textussal.”
Amikor helyet foglaltam a mózesszékben, próbáltam rátalálni arra a szellemi hatalomra, mely uralta a gyülekezetet. Imádkozva magamban figyeltem a jelenlévők arcát, viselkedését. Így kértem mindig Isten vezetését, letéve minden akaratot, és saját „bölcsességemet”, mert beláttam, és most már tudom, hogy prédikációimat egyededül ő viheti „sikerre”. Úgy örülök, hogy megtaláltam a receptet.
Még egy fontos dolgot hadd mondjak el. Egyszer sem mentem fel engedetlenséggel a szószékre. Mindig megvallottam bűneimet és megvallottam bűnös szándékaimat. És addig nem nyugodtam, míg újból a drága vér fehérre nem mosta ruhám.

Egy emlékezetes evangélizáció Haranglábon

Haranglábon voltunk. Ez egyébként kishatár átkelő hely. Itt kezdődött a barátságom Pocsai Sándorral. Neki is négy, vagy öt gyülekezete volt, és ez volt az első hely, ahova meghívott.
Modern szóval élve „őrült” meleg volt az ékszerdobozban. Mert ehhez hasonlított a haranglábi templom. Meleg nyári délutánon, három –négy óra körül, teljesen teli templomban prédikáltam. Életemben sem előtte, sem azóta, úgy nem izzadtam, mint akkor. De egyáltalán nem zavart. Nagyon emlékszem a parányi ablakra: kb. 40 x 40 –es nyílás. Én kettőt láttam, de valószínű még volt belőlük. Mindegy! Egyiküket sem lehetett kinyitni. A szószék egy hatalmas, vízszintesen fekvő, küllős szekérkeréken nyugodott. Nem vagyok magas, de a kezemmel elértem volna a plafont. A tűző Naptól a falak sem igazán óvtak, mert azok sárral tapasztott erős vesszőből készültek. Olyan ügyesen csinálták, hogy mikor belől prédikáltam, meg se álmodtam, hogy a falak nem téglából vannak. És most jön a csattanó: az egész templom úgy épült, hogy négy nagy keréken szállították a falun belől. Mostanság nem háborgatták, és ezért is kerülhetett a szószék arra az egyik kerékre.
De az ige sem lehetett fagyos, ha ott a kis reformátusság körében, hat masszív bibliakör alakult.




2015.10.16.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 23. rész

Töredékek


Verbőc

A verbőciek mindig akkor hívtak szolgálni, mikor már megint foglalt voltam. Egyszer aztán megunták, és azt mondták, akármikor mehetek, válasszak időpontot. Mondtam, hogy holnap fél kettőkor érek csak rá. Azt mondták: Jó! Másnap fél kettőre ott voltam a templom előtt. Rengeteg motorbiciklit, kerékpárt láttam a templom körül. Beléptem, a templom tele volt. Erre nem számítottam, meglepődtem. Később elmondták, hogy a nagyszőlősi kesztyű gyárban dolgozó verbőciek elkérezkedtek és így telt meg a templom. Sajnos akkor, ott csak két bibliakör alakult. Az az érdekes, hogy előző nap tudták, - kesztyű gyár ide, kesztyű gyár oda-, ők jönnek!

Fornos

Fornosra először Pocsai Sándor barátomat hívták meg. Sanyi azt mondta, elébb hívják meg Zimányit. Én az evangélizácóban kaptam többet, ő pedig a tanításban. Úgy, hogy ezt a sorrendet követtük. Fornos kissé elszigetelt falu. Ebédeltem vendégségben egy középkorú házaspárnál, ahol az asszony még életében nem ment túlabb a falu határánál. Ez ott a magyarság peremterülete, utána csak a nagy „ukrán birodalom” következik.
Itt is tele templom előtt prédikáltam. Fornos elszigeteltségével tudom csak magyarázni, hogy mikor hirdettem az igét mindenki a saját padját nézte rezdületlen arccal, szemérmesen. Akármit mondtam, csináltam, csak néztek maguk elé. Féltem, hogy döntésre híváskor majd a szemérmességük vezeti őket és nem az ige és a Szentlélek.
Emlékszem, mennyire könyörögtem Istenhez, hogy könyörüljön rajtam, hogy ezen a falon áttörhessek. Emlékszem, mennyire megörültem, mikor Isten elébem hozta az igét, amiről este szolgáltam. Az egyik kisprófétánál olvassuk: ”Oktalan gyermek ő, kellő időben nem jő ki az ő anyjának méhéből.”
Este a szószékről erőlködés nélkül, őszintén elmondtam a gyülekezetnek, hogyan is telt a délutánom. Isten meghallgatott! Az emberek felemelték a fejüket és rám néztek. Aznap este hat bibliakörért adtunk hálát az ifjú lelkésszel.

Nagyszőlős

Isten Lelke mindig velem volt, és többször betöltött. Nem szólaltam meg nyelveken, nem gyógyítottam, nem láttam a jövőbe, de végtelen boldogságot és örömöt, és belső bizonyosságot kaptam. Ó, bár bírnám szerető Istenem mindhárom elébb említett ajándékát!
Egy esetre emlékszem vissza, mikor a nagyszőlősi, zsúfolásig megtelt templomban felmentem a szószékre. Sose készültem egyetlenegy igével sem. Amíg a mózesszékben ültem, figyeltem a Szentlélekre, mit mond. Sosem maradt néma. Mindig vezetett. Ha nem a mózesszékben, akkor fenn a szószéken kaptam meg a textust. Olyan izgalmas és kalandos volt ez a kapcsolat a Szentlélekkel. Sosem „prédikáltam”, hanem megszólítottam az emberek lelkiismeretét, és arra buzdítottam őket, fogadják el az egyetlen megmentő kegyelmet.




2015.10.14.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 22. rész

A bumeráng


Isten kegyelméből, mikor Pocsai Sanyi barátomnál szolgáltam Csongoron, Isten megáldott minket. A csongori hívőket az Úr nekem ajándékozta, a nagyfalusi hívőket pedig Pocsai Sándornak. Ezzel is növelte köztünk a szeretetet.
Pál is ajándékba kapta a hajó 276 utasát, mert nem számokat ad nekünk az Úr, hanem embereket testvérekül.
Tiszanagyfaluban a Szentlélek már évekkel korábban elkezdte munkáját. Érdekes volt. Ahogy fentebb írtam, a gondnok egy esti házi istentiszteleten, odaérkezésem után néhány héttel meghódolt Krisztus előtt. Ez döntő lett később az evangélium sorsát illetően. Ha „hitetlen”, makacs ember lett volna, megnehezítette volna munkámat. Istent nem tudta volna megakadályozni, de az én akkori kicsiny hitem, hamar elvérzett volna. Ez is kegyelem, hogy nem így történt. Úgy-e, semmivel sem dicsekedhetünk?
Tehát a gondnok volt az első fecske. Nem sokkal később elkezdődött egy csendes ébredés. Egy csütörtök esti bibliaórán történt. Arról volt szó, hogy Saul király, mikor halálra üldözte Dávidot, és Isten Dávid kezébe adta őt, akkor Saul sírva kérte Dávid bocsánatát. Engem, magamat is megrendített a Saul szíve állapota. Bűnbánó könnyek ide, bűnbánó könnyek oda, mindketten tudták, hogy együtt nem mehetnek tovább. Akkor mennyit értek a Saul könnyei? Semmit!! Saulnál minden ment tovább a maga megszokott rendjében.
Mikor vége volt az alkalomnak, a kedélyes társaság még maradt, nem állt fel senki. Azután lassan álldogáltak felfelé. Egy asszony ment először az ajtóhoz. Rátette kezét a kilincsre, és a rá jellemző kedves mosolyával kísérte mondanivalóját. De nem nyomta le a kilincset. Nekem meg egyfolytában az aznap esti ige járt az eszemben. Akkor azt mondtam magamban: Ha ez az asszony még egy percig áll, és fogja a kilincset anélkül, hogy kimenne, akkor én a magam módján döntésre hívom őket. Ez még a lelkészi szolgálatom elején volt, kb. 25 éves lehettem.
És az asszony nem tágított, csak fogta a kilincset, és beszélt. Szokatlan volt. Akkor így szóltam: „Üljenek vissza egy kicsit.” Majd így folytattam: ”Most az elébb pont arról olvastunk, hogy Saulban semmi sem változott. Amit világosan megértett, nem tette meg. Mi mire várunk? Már régen várunk arra a lépésre, hogy átadjuk szívünk az Úrnak! Nos, akkor most ne menjünk ki innen addig, míg ezt meg nem tesszük!” Azon az estén hatan megtértek. Köztük a kilincset szorongató Marika Néni, és egy másik asszony, aki elindult haza, de a templom oldalából visszatért, útközben győzött a Szentlélek.
Az elkövetkező kb. hat alkalommal mindig hívtam Jézushoz. És mindig jött legalább egy személy. Aztán éreztem, most itt meg kell állni. Megállt az olaj, mert nem volt több korsó.
A megindult lelkekkel két bibliakört alapítottunk, mind a kettőben kb. nyolc fő volt, összesen kb. tizenhat fő. A névleges megtérők hamar kipotyogtak, nem bírták a szent életet vállalni. Egyikőjük megsértődött. Más elmaradt, mert minden bibliaköri alkalmon elhangzott a kérdés mindnyájunk felé: „Mi volt olyan az elmúlt héten, ami bűn volt az életedben?” Akinek nem volt bűne, …elmaradt. Végül a két kör összezsugorodott egyre. Egy asszonyt pedig kizártunk. Fát lopatott magának. Ezért nem zártuk volna ki. A baj az volt, hogy nem tartotta bűnnek. A gondnok testvéremmel együtt megkértük, amíg nem változik a véleménye, ne jöjjön a bibliakörbe.
A sok evangélizáció (volt például olyan téli időszak, mikor hat evangélizációt tartottunk) sokat puhított a gyülekezeten, de igazi áttörésre nem került sor.
Miután Csongoron szolgáltam, meghívtam Pocsai Sándort evangélizálni hozzánk. Isten Lelke köztünk volt. Isten bőséggel ontotta az ige magvait, és jó földdé tette a szíveket. Úgy beszéltük meg Sanyival, hogy az imaházunk alagsorában lévő nagy terembe hívjuk vissza a megindult lelkeket, az úgynevezett „pincébe”. A pince zsúfolásig megtelt emberekkel, a szemek pedig könnyekkel. Ezután öt új bibliakör alakult. Isten elvette tőlem azt a földi dicsőséget, hogy a gyülekezetemet én térítettem meg. Hogy túlontúl el ne bízzam magam. De nagyon jól tette, mert nagyon szeret engem.




2015.10.07.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 21. rész

Forgon püspök


Dr. Forgon Pál Püspök Úr.
Szerettem ezt a kis öreget. Az első, számomra pozitív emlékem vele kapcsolatban az volt, amikor Gulácsi Lajos és Oroszi Pál előttem győzködték, hogy nem vagyok pünkösdista. Emlékszem rá, vagy 20 percig a kezében tartotta a pecsétet, mert nem tudta biztosan mi az igazság. X.Y. Z. Testvérek úgy megdolgozták szegényt. Végül vett egy nagy lélegzetet, és rányomta a pecsétet az én ottani szolgálatomra. Tetszett nekem, hogy nem akarta odadobni az egyházat egy olyan fickónak, akiről végső fokon biztosat nem tud. Tehát a végén, miután sóhajtott egy nagyot, odafordult hozzám és a következő bölcs szavakat mondta: Egész idő alatt figyeltem az arcodat, és végig őszinteséget láttam rajtad. Ekkor szerintem olyan 84 év körüli lehetett.
A másik élményem alázatosságáról árulkodott. Kárpátalján egy püspöknek annak idején óriási volt a tekintélye. Bizony, nagy dolog volt mikor a szabad téren evangélizáltam (minden engedéllyel a táskámban), nem jött oda szerepelni, hanem megtámaszkodott állva az egyik fal párkányánál, mint egy névtelen valaki, ott volt, jelenlétével támogatott. Sosem tett a szolgálataimra megjegyzést, nem volt féltékeny ifjú koromra sem. Nekem negatív tapasztalatom nem volt vele.
Ezért tartom furcsának néhány nagyveretű hívő ítélkező megjegyzéseit. Abban az időben, aki magasabb pozícióba került bármilyen állami, társadalmi intézményben, szervezetben, lehetetlen volt, hogy a párt jóváhagyását ne bírta volna. Volt egy felesége, akit Sárának hívtak, ő többször óvhatta a férjét a kommunistákkal való ütközéstől. Ezért ezek a veretes hívők elnevezték az asszonyt Sári Bírónak, és persze kinevették, és leginkább gyűlölettel telt megjegyzésekkel illették.
Nem volt egyszerű a püspök helyzete. A párt fel akarta számolnia a hitet, és az egyházat. Nyíltan kimondták többször Forgon Pál szemébe is. Neki úgy kellett manőverezni, hogy jó legyen. A veretes hívők pedig nem láthattak bele a dolgokba, de azért nagy okosan mindig megmondták a frankót. Csak azt nem tudom, hogyha ők lettek volna abban a helyzetben, ők vajon hogyan viselkedtek volna. Volt, aki azt mondta, nem vállalta fel a börtönt, és eladta az egyházat. Lehet, hogy volt a cselekedeteiben gyengeség, vagy botlás, de mikor kitisztultak a politika egei, - én attól kezdve ismerem -, végig kiállt mellettem. Sose bántott, sosem tett a hátam mögött megjegyzést. /Ezt onnan tudni, hogy mindenki elmond mindenkiről mindent a háta mögött./
Mondtam a veretes hívőknek, hogy „Forgon”-nal kapcsolatban semmi rosszat nem tapasztaltam, és szerintem hívő ember. De ők csak a múltbeli hibáit ismételgették. A kis öreg végül átköltözött Magyarországra. Mondták mennyi pénze van! Nyíregyházán egy panel lakás 2. emeletéig futotta. Itt a kutya sem nézett rá. Pocsai Sanyi barátom, mikor nálunk evangélizált Tiszanagyfaluban, együtt elmentünk hozzá. Végtelenül hálás volt érte. Én utána még többször meglátogattam.
Most egy pillanat erejéig álljunk még meg!
Arról van szó, hogyha egy hívő vétkezik, HIÁBA bánja meg a bűnét. Ha vétkezett, Isten HIÁBA bocsát meg neki, a veretes hívők nem bocsátanak. Pedig Isten Országa éppen arról szól, hogyha a bűnösök, nagy és visszaeső bűnösök megbánják bűneiket, a Végtelen Nagy Megbocsátás visszafogadja őket Jézusért. Mert, akik kevesebbszer estek el, és emberi megítélés szerint nem akkorát, mint Dávid, vagy mint a tagadó Péter, hanem sikerült jónak lenni, ők vajon nem kegyelemből élnek, és vajon nem a kegyelem őrizte őket az eséstől?




2015.10.06.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 20. rész

Lenin helyén


Másfél évet töltöttem misszióban Kárpátalján. Ez azt jelentette, hogy két hetente 5 illetve 6 napot tartózkodtam ott. Nyáron az ifi táborokban pedig egyhuzamban 6 hetet úgy, hogy minden vasárnap otthon voltam és szolgáltam.
Gyakran kérdeztem imádságomban, hogy meddig legyek Kárpátalján? Míg végül Pál apostolról olvastam a Cselekedetek könyvében, hogy az Úr szólt hozzá és így maradt Korintusban másfél évig. Mikor ezt olvastam teljesen megnyugodtam, tudtam, ez rám is érvényes. Így töltöttem én is másfél évet a kárpátaljai misszióban.
A misszió egy emlékezetes munkával zárult. Beregszász főterén, a református templomtól nem messze ott volt még az alapzat nagy fekete márványköve, ahol korábban egy hatalmas Lenin szobor állt. Isten erre a talapzatra akarta feltenni örök Igéjét. És én kaptam azt a kegyelmet, hogy munkatársaimmal felállhattam ugyanoda és hirdethettem Jézus Krisztus szeretetének evangéliumát.
Akkor még fiatal voltam a hitben és nem volt történelmi látásom. Most, hogy írom-e sorokat, megemlékezem édesapám nyomorúságairól, a Szibériában töltött hét évéről. Azt mondták annak idején, hogy: „Onnan aztán senki nem jön vissza!” Pláne egy olyan megbocsáthatatlan tett miatt, amit Zimányi és Horkay elkövettek, hogy azt merték írni a Fekete Istennek, Sztálinnak: „A szovjet nép nagy véráldozat árán verte le a fasizmust. Te ezt a dicsőséget teljesen magadnak tulajdonítottad. Magadat mintegy istenként tiszteltetted. Térj meg, ahogyan Nabukodonozor megtért felfuvalkodottságából. Ha nem, akkor Isten fog téged megalázni, még pedig a saját „fiaid” által. „ Azt nem tudni, a levél meddig jutott el? Minden esetre Sztálin belügyminiszterének Bériának az aláírásával ítélték el őket.
Érdekesnél több: Sztálint Isten félre tette a „prófécia” szerint, urnáját kivették a Kreml falából, én pedig a fogságból hazatért száz halállal eltemetett férfiú fogság után fogant fia ott álltam Lenin „helyén”, és nyilvánosan és szabadon és rendőri védelem mellett hirdethettem a Jézus neve miatt meghurcolt apám hatalmas Jézusát, aki a mi mindenható Megtartónk is.
Szóval, ott álltam az emelvényen. Egy kis intermezzo megzavart, de azért hamar felülkerekedtem szeretet és megbocsátás által. Egy lelkész ugyanis, aki később több társával kivált a Kárpátaljai Református Egyházból, közvetlen a szolgálatom előtt el kezdett velem vitatkozni. Mondtam neki, mindjárt prédikálnom kell, hagyjuk abba. De csak mondta és mondta.
Isten mégis megáldott minket. Évekkel később egy beregszászi szupermarketben odaléptem az egyik fehérruhás eladó hölgyhöz, hogy kérdezzek tőle valamit. Miután barátságosan útbaigazított, így folytatta: „Megismerem a tiszteletes urat! Én is ott voltam ám a szabadtérin, és én akkor megtértem!”




2015.10.05.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 19. rész

Csodák a gyülekezetekben


Csoda a gyülekezetben.

Mikor Tiszanagyfaluba kerültem, már évek óta csak helyettesítő lelkész szolgált, közvetlenül előttem pedig, egymás után négy kirendelt teológus lakott a parókián, akik mint exmissusok, tanulmányaik mellett szolgáltak, közben végezték a 4. illetve az 5. évet. A perselynapló egy közönséges kockás iskolai füzet volt. Abba jegyezték fel egy rublikába, hogy hányan vettek részt az istentiszteleten. A számok 14-18 között mozogtak. Közel tíz év múlva, mikor a missziót elkezdtem a gyülekezet létszáma 35 főre gyarapodott.
Miután a gyülekezet engedelmeskedett a Szentléleknek és szeretettel elengedtek, mire másfél év múlva befejeztem a kárpátaljai missziót a létszám a duplájára nőtt, azaz 70-en voltunk vasárnaponként. Két-három év után elhívást kaptam az anyaországi misszióra, a gyülekezet ismét mögém állt. És Isten újból gazdagon megáldott minket az engedelmességért. Mikor három év múlva befejeztem a kárpátaljai munkatársaimmal a missziót, míg misszióztunk Isten ismét megduplázta a gyülekezetet. Vasárnap délelőttönként gyerekekkel együtt 140 körül voltunk templomban. Emlékszem mikor mentünk az egyházmegyei ifi találkozóra, Tiszanagyfaluból 40 fiatalt regisztráltak tizennégy év felett. Ugye, milyen érdekesen gyarapodott a gyülekezet?

Csoda Csongoron.

Akkoriban egy nagyon eleven fiatal házaskör működött Tiszanagyfaluban. Nem csoda, hogy Pocsai Sanyi barátom ”megkívánta”. Úgy gondoltuk, hogy egy személygépkocsival átmegyünk Csongorra, Sanyi ott összegyűjti a fiatal házas kategóriát. Mi magyarországiak bizonyságot teszünk. a többit Istenre bízzuk. Úgy is történt. Csongoron kb. 1800 református van, és úgy tudom 1300 jehovista. Isten kegyelme egybehívott kereken 60 fiatal házast.
Most is emlékszem rá, milyen boldogok voltak a búcsúzáskor. Ragyogtak az Úrnak. A napokban hallottam, közülük mintegy 25 házas megmaradt az élő hitben. Sanyi Barátom elkezdte velük a falumissziót, vagyis feljárták együtt a reformátusságot, és mindenhol bizonyságot tettek. Ennek következtében a csongori gyülekezet megduplázódott. Ma ott 24 házi bibliakör működik, heti rendszerességgel egész éven át. Így mennek a dolgok hitből hitbe, ha talál az Úr bennünk vágyat és engedelmességet, és ha nincs bennünk irigység, vagy féltékenység.




2015.10.03.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 18. rész

Két igaz barát


Két lelkészt ismertem meg közelebbről a misszió évei alatt Kárpátalján. Őszintén mondhatom, hogy egy idős lelkészt kivéve, a kárpátaljai lelkészektől csak szeretetet kaptam, és örültünk egymásnak, ha láthattuk egymást. De ez a két lelkész különösen közel került hozzám: Seres János és Pocsai Sándor.
Seres János egy kicsi ember, de annál nagyobb tekintélyű. Egészen alacsony termete ellenére kétszer is megválasztották esperesnek. Az egyházi törvények tiltják a háromszori megválasztást, különben ismét őrá szavaztak volna. Úgy ismertem meg, mint alázatos és szelíd embert, aki nagyon szereti Jézust, és nincs benne megalkuvás. Ezen a ponton hadd említsem meg bátor feleségét, Ducit. A kommunista rendszerben, mikor másodikos, vagy harmadikos lehetett, az iskola igazgatója megtiltotta a gyerekeknek, hogy valaki is templomba járjon. Erre Duci felállt, és határozottan annyit mondott: Igazgató Bácsi az iskolában dirigálhat, de otthon nem parancsol. Igazgató Bácsi válaszul felhagyott Duci felsőbb éves testvéreinek a molesztálásával is. Ha a bátorság hajóvá válna, Duci egész biztos kapitányi rangot kapna. Ha férj és feleség Istentől ilyen tulajdonságokkal bír, és ezen tulajdonságaik Jézus kezétől vezéreltetnek, akkor az Isten ügye olyan védelmet nyer, mint János és Duci környezetében.
A másik férfi Pocsai Sándor, a legjobb barátom. Hogyan is jellemezzem?
Gecsében prédikáltam Kárpátalján. A szószékkel szemben az ajtónál láttam először. A szeme könnyes volt. Mindenki kemény embernek ismeri. Az is! De megához éppoly kemény, mint másokhoz. A rendetlenek, csak addig jutnak, hogy hozzájuk, milyen kemény. Sosem késik el sehonnan. Öltözete, cipője mindig tiszta. Nem rohan, nem siet, mégis elvégzi munkáit. Tudjátok miért? Mert időben elkezdi. Nála tíz óra, tíz órakor van. Kocsija a legsárosabb időszakban is kívül-belül ragyogott. Évekig volt egy Volkswagen mikrobusza, az oly tiszta volt mindig, mintha csak személygépkocsija lenne. Fél, és hanyag munkát nem ismer. Temploma parkettás, légkondicionált, világos, bármely baptista gyülekezet elfogadná. Kárpátalján ő vezeti az iszákos mentő missziót. Gyönyörű szép épületekben ékeskedik a misszió. Térkövön járunk, mindenhol ápolt, szebbnél szebb virágok, melyeket felesége gondoz. Azt mondják, minden nagy férfi mögött ott van egy hozzá illő feleség. Így van ez Sanyi barátomnál is. Marika segít neki a misszióban és mindenben támogatja férjét.
Most megpróbálom összefoglalni, miért ő a legkedvesebb barátom.
1, Mert megalkuvás nincsen benne. Tudom, hogy az Úr legcsekélyebb ügyéért is, ha kellene, odaadná az életét.
2, Röviden, mindig a lényeget mondja.
3, Rengeteget olvassa az igét.
4, Az ő igehirdetéseiből mindig sokat kapok.
5, Sokszor könnyes a szeme a megtérések láttán.
6, Rengeteg irgalmasságot láttam nála a nyomorultak irányában.
7, Igaz barátként vizsgázott nyomorúságaim idején.




2015.09.30.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 17. rész

Két bástyától körülvéve


Az anyagiakról.

A misszió folyamán sosem volt anyagi gondom. Volt úgy, hogy alig volt pénzem, volt úgy hogy annyi üzemanyagom maradt, hogy a következő prédikáló helyig volt csak elég. De pénzhiány miatt sosem maradt el egyetlen betervezett szolgálat sem. Isten valahogy mai napig levette vállamról a legcsekélyebb aggódást is az anyagiak felől. Ez nem csak a missziói gondokra érvényes az életemben, hanem a családomra nézve is.
Nem tehetek róla, Isten ajándéka ez. Ha aggodalmaskodó típus lettem volna, nem tudtam volna végezni a missziót, mert sose volt több pénzem annál, mint ami az napra, vagy legfeljebb 2-3 napig fedezte kiadásaimat. Megesett, hogy valahogy több pénzem lett, akkor 2-3 napon belül lett egy váratlan nagyobb kiadásom. Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy ne így lett volna.
A hétköznapi kiadásaim tekintetében anyagilag nem állt mögöttem senki, se holland, se magyar. Később, mikor hetente elutaztam, csodálatos módon hetente mindig oda tudtam adni a volt feleségemnek azt az összeget, amiben korábban megegyeztünk, hogy úgy megyek el, hogy azt rendszeresen odaadom. Mindig csak hetente. De hetente, igen.
Később ugyanis segédlelkészeket kértem és kaptam a püspökségtől, hogy a gyülekezetem Tiszanagyfaluban ne érezze hiányomat. Úgy tartottam becsületesnek, hogy a misszió miatt nem terhelhetem meg szeretett gyülekezetemet, mely nem bírt volna két fizetést kiadni, ezért az Úr Jézusra bíztam a pénztárcámat egy csöpp aggodalom nélkül. És nem”jajgattam”senkinek, hogy évekig fizetés nélkül vagyok. Senki nem tudta.

Szövetség

Szövetséget kötött az Úr a szemeimmel. Feleségem volt és négy gyermeknek voltam az apja.
Nem illettek hozzám a parázna szemek. De a Szentlélek túlemelt engem az emberi erkölcsösség magaslatain is. Rengeteg lánnyal volt dolgunk. Ott ültek a padokban. A fiúk általában hátra ültek. A lányok viszont előre. Az én helyem mindig a Mózes székben volt, tehát szembe ültem a lányokkal. De mondhatom, hogy egyetlen egyszer sem tekintettem rájuk, mint nőkre. Isten olyan védelmet adott ebben. Csak a nyári táborok alatt hat héten át naponta hét órán keresztül ültem, vagy álltam előttük, de még egy kétértelmű pillantás erejéig sem kísértett a Sátán. Olyan szentség vett körül mindnyájunkat, hogy még a kísértés is elkerült. Emiatt nem csorbult a kereszt evangéliumának ereje!




2015.09.28.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 16. rész

A szomjúság


Tavasz végén többen összejöttünk Gúton, Pocsai Sándor lelkésznél, barátomnál. Felírtunk minden falut és próbáltuk megsaccolni, hogy hány fiatal érkezik onnan. A létszám hamar meghaladta a hivatalos keretet. Az történt, mint most Európában az emigránsokkal. Meg volt egy kvóta, de Sanyi barátommal megegyeztünk, hogy mindenkit fogadunk, ha jön. Ha nem lesz fekvőhelye, és mégis akar jönni, hát jöjjön, de „vessen”magára.
Emlékszem, hogy így limitáltuk a balazséri tábort. Egyszer szólnak a fiatalok, hogy vagy heten-nyolcan szeretnének még jönni. Csóváltam a fejem: nincs fekvő hely sem, nemhogy matrac, és egyéb ilyen ínyencségek. Ezzel elváltunk. Másnap valami miatt benéztem egy kinti raktárba, ahová előtte és utána soha. Még a laktanya korszakból volt ott minden, kivéve fegyver, meg bombák. (Vagy ki tudja? Olyan szertelenség, fejetlenség uralkodott, hogy azt mondták például, hogy a munkácsi piacon csak atombombát nem árulnak.)
Mint a bibliai tetőbontó négy férfi és az általuk leeresztett béna hite célba ért, úgy termette meg ezeknek a fiataloknak a hite a maga gyümölcsét. Bár kövér, és sovány patkányokból hirtelen láttam ott vagy ötöt szaladgálni, az én Jézusom után szomjazó fiataljaim, akiknek előző este nem tudtam segíteni, ők találtak helyet maguknak. Mélyen és békében aludtak. Korán reggel volt.
A kárpátaljai szomjúságra sok példát hozhatnánk… Iszonyatos meleg volt. Kaszonyban táboroztunk. Az alkalmakat valami bútorraktárban tartottuk. Ez azt jelentette, hogy eternit hullámpala vett körül minden oldalról. Fejünk felett plafon nem volt, hanem eternitpala. A Nap pedig hűségesen végezte feladatát. A hőségtől eltikkadt akácfák ritkás árnyai nyújtottak valami védelmet, ugyanakkor nem engedték az enyhe légmozgást sem. Képzeljünk el, egy ilyen raktárban, ilyen körülmények között 300-nál több fiatalt összezsúfolódva. Akkora hőség volt, hogy azt mondtam a fiataloknak, hogy ne mozduljanak, mert akkor jobban fognak izzadni. Mert izzadni, izzadtak szegények. Ragadt mindenünk. Barátaimmal rég elfeledtük a papi öltözetet. Éppoly csapzottan jártunk közöttük vizesre izzadt pólóinkkal és rövid nadrágjainkban. Nem ecsetelem, de a fürdési, mosakodási feltételekkel is erősen hadi lábon álltunk. Amit a leg embert próbálónak nevezhetünk, az alvó termek voltak. Ugyanolyan eternites bútorraktárak.
Egyszer ellenőrzést kellett tartanom egy ilyen szálláshelyen. Este volt 11 óra után néhány perccel. Kopogtattam. A szobafőnök nyitott ajtót. Mikor kinyitotta az ajtót, mint amikor egy nagy edényben vizet forralunk, és meggondolatlanul megemeljük a fedőt, és valóságos nyomással csap ki belőle a gőz, én szinte hátrébb hőköltem, ráadásul előttem állt a szobafőnök, mint aki most lépett ki a zuhany alól, pizsamája csurom vizes volt. Ez volt késő este. Így aludtak. És nem volt kötelező, sőt abban a gőzben is az életük megváltoztatásáról beszélgettek. Ki vállalta volna ezt az állapotot abban a sűrű 7 órás benti programban lelki szomjúság nélkül? Isten később megáldotta ezeket az ifjakat.




2015.09.27.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 15. rész

Kárpátalja sajátos helyzete


Hadd írjak arról röviden, hogy milyen körülmények között zajlott az élet, és milyen körülmények között hódított az evangélium?
Mikor átmentem a határon, úgy éreztem visszamentem az időben a gyermekkorom idejébe. Még, kóró kerítést is láttam. Bedőlt kerítések, omladozó vakolatok, falak, kifakult, matt színek, és gaz mindenütt. Az utak tele kátyúkkal, gödrökkel, kövek, kavicsok szanaszét. A házak előtt lóca, a lócán emberek. Az idősek feketében. Némely ember, mintha szurtos lett volna, elhanyagolt öltözetben és külsővel. A kerítések tövében, fürgén nézegető és futkosó aprójószág. Nemcsak, hogy visszamentem az időben, hanem még, mintha meg is állt volna az idő. A falvak közötti gondozatlan határ pedig harsogta, hogy nincs gazdája se földnek, sem embernek.
Kárpátalja ezer évig Magyarországhoz tartozott. A trianoni béke Csehszlovákiának ajándékozta. Hitler visszaadta Magyarországnak. Ezután orosz kézre került, majd végül ukrán lett. Gondoljuk el, hetven év leforgása alatt öt féle törvény, rendőrség, katonaság. De egy sem ártott annyit, mint a kommunizmus!
Az egyik falu kultúrtermében mutattak egy, két „A 4”-es írólap nagyságú plakátot. Az ablakban volt. Valamelyik megittasodott magyar fiú piros ceruzával a vörös csillagos plakátot kétszer keresztbe húzta. „Szegény fiú, Szibériában kötött ki” mondták.
Sok embert beszerveztek besúgónak. A lelkészek tudták, hogy ki van rájuk állítva, mert olyan bután csinálták. Rengeteg „milicista” (rendőr) ácsorgott a tereken, köpködte a maghajat és igyekezett belekötni mindenkibe. Mindenkitől várva valami megvesztegetést. Az ország legkorruptabb népsége voltak. Három rendőrből egy részeg volt, a másik kettő csak ittas. Az egyenruhájukat nagyon tudták viselni. Amíg rajtuk volt, urak voltak. Félt tőlük mindenki, és mindenki igyekezett velük jóban lenni.
Törvény és igazság sehol. Csak az ismeretség számított. Komolyan kellett venni a nyílván való hazugságokat. Pl. Magyarországra évekig nem engedtek át senkit mondván az „útlevél osztályon”, hogy elfogyott az űrlap. Jó pénzért aztán nehezen csak lett. De az életben csak egyszer.
A templomokat államosították, valamelyikből ravatalozó lett, valamelyiket lebontották.
Most elmondok egy igaz történetet. Nagyszőlős mellett, nem messze az egyik faluban le akarták bontani a templomot. De az egyik sarkát nem tudták szétbontani, végül egy tankot hoztak a közeli laktanyából. Később az a férfi, aki ezt az egészet forszírozta, irányította, busszal utazott valahova. Az orosz buszok kiszámíthatatlanok voltak. Az erdőben, fenn a hegyekben, egy kanyarban a busz ajtaja kinyílt, és pont ez az ember repült ki egyedül. Az út alatt mélységes szakadék tátongott. És akkor az a férfi lezuhant. Szörnyet halt. Azután mindenki tudta, miért történt.
Viszont szociális háló egyáltalán nem volt. Munkanélküliség, szegénység annál inkább. A kolhozok csődbe mentek, az emberek a kertjükből éltek a két kezük után.
A boltok üresen várták a vásárlókat. A kórházakban nem volt gyógyszer, az emberek a piacról szerezték be az infúziós csöveket, gyógyszereket. A buszok nem jártak. Az utazni kívánók stoppoltak, vagy gyalogosan vágtak neki hosszú sáros utaknak, vagy az éjszakai sötétnek. Nem egy esetben egy kis figyelmetlenséggel az autó elsodorta a gyalogost. Valahányszor Kárpátaljára jöttem, mindig hallottam olyan tragikus eseteket, melyeket Magyarországon soha. A balesetek egyik oka, hogy abszolút nem volt közvilágítás. Korábban áramkimaradások is voltak. A mélyhűtők tönkre mentek, az élelem másként való tartósításáról kellett gondoskodni. Magam is többször hirdettem az igét gyertyafény mellett.
Ezek mellé járult az orosz és ukrán elnyomás. Szegény kárpátaljaiak megszokták mindezeket, nem beszéltek róla, mert ez volt a természetes. A munkahelyeken oroszul és ukránul ment az irányítás. És mikor átjöhettek Magyarországra, örültek. Örömüket nem szegte az, hogy itt némelyek tudatlanságból leoroszozták őket, vagy nagyon is tudva, hogy mit tesznek, fillérekért dolgoztatták őket.
Amint említettem a templomok épületei állami kézben voltak. Bármit akartál csinálni rajta, vagy benne, nem hogy be kellett jelenteni, hanem engedélyeztetni kellett. Engedély pedig sosem jött. A lelkészeknek, mármint akiket nem vittek el fogságba, el kellett hagyniuk a parókiát. Az egyház pénztárát a fináncok szigorú ellenőrzés alatt tartották. A hittan órákat, a konfirmációt eltörölték. Bibliaórát tilos volt tartani, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem volt szabad semmiféle összejövetelt tartani. A párt még arra is figyelt, és rendeletileg megtiltotta, hogy a lelkész nem látogathat sem családokat, sem betegeket.
Mikor Istenem hozzám való nagy kegyelméből elkezdhettem munkámat Kárpátalján, még minden friss volt, az alig egy-két éve összeomló kommunizmus után.




2015.09.26.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 14. rész

A nyári táborok


Nyáron 5-6 héten keresztül táboroztattuk az ifjúságot. Eleinte két helyen futottak a táborok párhuzamosan. Balazséron és Aklihegyen. Balazsérban átlag 150 fiatalt fogadtunk hetente. Az aklihegyi tábor befogadó képessége valamivel kisebb volt. Hetente a két táborban 250 fiatal, egész nyáron kb.1300 - an vettek részt, mivel voltak többen, akik visszajárók lettek, főként a vezetők.
Később kinőttük a balazséri tábort, és Kaszonyban találtunk alkalmas helyet, ahol egyik alkalommal, szakácsokkal és felnőtt éjjeli őrökkel együtt 430-an voltunk. Ekkorra már kb. 1800-2000 fiatal is táborozott. Miért tartjuk ezt olyan fontosnak?

1. A gyülekezzetek ifjúsága szinte 100%-ban táborozott.

2. Népegyházi keretekben számolva, egész Kárpátalja magyar református ifjúságában az évek folyamán kb. minden 3.-4. személy egy héten keresztül hallotta az evangéliumot. Egész Kárpátalja vonatkozásában pedig mondhatjuk, hogy kb. minden 6. fiatal részt vett a táborunkban.

3. Ez nem gyerektáborként működött, nem is vegyesen, tehát gyerekek és fiatalok táboraként. Itt csak 14 évtől fölfelé vehettek részt.

4. Ez nem egy magyarországi táborhoz hasonlított, melyekben a lelkészek félnek megterhelni az ifjúságot Jézus szeretetével, és csak reggel és este szolgálnak igével, napközben pedig kirándulnak, sportolnak.
Még egész fiatalként egyik nyáron apám révén elvetődtem a magyarországi metodista fiatalok táborába. Ott hívők táboroztak és kicsit „sűrűbb” volt a program. Ezt megjegyeztem, lemásoltam, és a magam ötleteivel ötvöztem. A programot, annak tartalmi részét, sőt a szolgálatevő lelkészek és laikusok beosztását is rám bízta Gulácsi Lajos és Oroszi Pál. Tehát a következő program szerint tartottuk a táborokat:
7,00 ………………………… ébresztő
7,30 ………………………… egyéni csendesség
8,00 ………………………… szobaáhítat, kb. 10-15 perces. A szobavezetők megkapták az áhítat témáját vázlatosan kidolgozva.
8,30 ………………………… reggeli
9,00 ………………………… éneklés, egy-egy ének között 3 önkéntes fiatal imádkozott
9,45 ………………………… szünet
10,00 ……………………… rövid előadás egy önkéntes fiatal részről, majd 2 rövid bizonyságtétel önkéntes fiatalok részéről az előadás témájához igazítottan. Énekléssel tarkítva.
10,45 ……………………… szünet
11,00 ……………………… főelőadás
11,45 ……………………… szünet
12,00 ……………………… csoportos megbeszélés
13,00 ……………………… ebéd
14,30 ……………………… szervezett szabadidő fiúknak, lányoknak, akár vegyesen
16,30 ……………………… tanítás, és két bizonyságtétel, énekek,
17,15 ……………………… szünet
17,30 ……………………… tanítás, és két bizonyságtétel, énekek,
18,15 ……………………… vacsora
19,30 ……………………… evangélizáció, előtte bizonyságtétel
21,00 ……………………… tábortűz, mókás előadások, énekek, sporteredmények hirdetése, jutalomosztás, a nap folyamán megtértek bizonyságtétele
23,00 ……………………… takarodó
A fiatalok élvezték a változatos, egész napot betöltő programot.

5. A programból látható, milyen fontos volt számunkra a fiatalok megtérése. Nagyon komolyan vettük. A tábort ezért csináltuk! A hét végére a fiatalok 30%-a döntött Jézus Krisztus követése mellett. És most alázatosan lépjünk vissza az előbbi számokhoz: ez azt jelenti, hogy gyülekezetek ifjúságának kb. háromnegyed része megtért. Azért ez az irreálisnak látszó magas szám, mert az arányokba beleszámítjuk a népegyházi és más vallásúak jelenlétét is. És ha mentél az utcán, és láttál 20 fiatalt, abból egy Jézus Krisztus tanítványa volt. Ugye milyen kevés ez az arány? Mi lesz a többivel? Az életben, és az élet után…?

6. Ez az ifjúság pozitívan hatott a családok tagjaira és a gyülekezetekre. A táborokat tehát követte egy második megtérési hullám a komolyan megtért fiatalok által.

7. Ezek a fiatalok alkották a gyülekezetek aktív, és legértelmesebb rétegét. Belőlük származtak az első katechéták, presbiterek, lelkészek.

8. Ezért különbözik a Kárpátaljai Református Egyház, a magyar reformátusság bármely más egyháztestétől. Kárpátalján a hivatalos egyház megtért emberekből áll, olyanokból, akik tűzben születtek. A kárpátaljai hivatalos egyház, ébredési egyház, a Kárpátaljai Református Egyházat átjárta az ébredés. Itt nem tabu a megtérés, a döntésre hívás. Szomorú, hogy Erdélynek mind a két kerületében pl. írásos körlevél tiltja a templomban elhangozó bizonyságtételt.

9. Az ifjúság jelenti a jövőt.

10. A táborokat követték a konferenciák, találkozások. Sok fiatal talált barátra és hívő házastársra. Az ifjúság stabilabb lett a sajátos társadalmi, gazdasági kihívásokkal szemben.




2015.09.24.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 13. rész

Csodák


Végre kezdhetem a missziót! De előtte hadd összegezzem Isten csodáit, melyekkel engem a misszióhoz juttatott és megáldott.
1. Mivel határ menti megyében laktam, kishatárral naponta utazhattam át a határon.
2. A szüleim révén, akik korábban Kárpátalján éltek, hűséges és áldott munkát hagytak maguk után. Így én is nagy bizalmat kaptam. Ez, a szüleim által letett tőke emelt felül engem X. Testvérék rágalmain.
3. A misszióhoz kaptam egy dízel 1800 köbcentis egy éves Fordot. Egyetlen kérésre, azonnal.
4. Megnyílt a politikai helyzet az átjárásra. Megnyílt a határ.
5. Lelkileg egy kiéhezett néphez mentem, akik - Apám szavaival élve - „valósággal kiszívták az emberből a prédikációt”.
6. A tiszanagyfalui presbitérium, főként a gondnok támogatása.
7. Otthon hagyott családom segítségére érkezett önkéntes segítő testvérek Viskről.
8. A kezdetek kezdetén Kárpátalja akkori 80 gyülekezetében nem volt húsz lelkész. Egy lelkészre átlag 4 falu jutott. Ha egy lelkész meghívott, mindjárt 4 szószéket jelentett. Úgy emlékszem 64 szószéken álltam.
9. A gimnáziumban németet tanultam, és elég jól ment. Akkoriban, nem sokan tudtak nyugati nyelvet. Sok jó holland segítséget tolmácsolhattam, ami növelte irántam, az általam hirdetett evangélium iránti bizalmat.
10. Az sem volt véletlen, hogy amikor a zsinat tárgyalta az ügyemet Visken, azon a reggelen Fodó Sándor Visken meglátogatta egyik rokonát. A rokonának a felesége akkor jött meg a szomszédból,a barátnőjétől, Eszti Nénitől. Ki volt ez az Eszti Néni? Egyik legkedvesebb lelki testvérem Kárpátalján. Ő vezette a viski hívők bibliakörét. Egy értelmes asszony. Az ő lánya Cs. Kis Eszti és annak unokatestvére, aki szintén Eszti, segítettek a volt feleségemnek gyermekeim pesztrálásában, felváltva.
Nos, ez az Eszti Néni arról beszélt, hogy engem nem akarnak fogadni Kárpátalján, pedig hát… Sariné -így hívták a szomszéd asszonyt, szintén hívő asszony - ezek után ment haza a szomszédba és úgy frissiben előadta Fodónak a dolgokat. Ezért lehetett az, hogy Fodó, aki nem ismert engem, a zsinati szavazásnál olyan ravaszul, okosan tette fel a kérdést: „Amennyiben Zimányi József nem műveli gyülekezetbomlasztó praktikáját, abban az esetben, de csak abban az esetben jöjjön Kárpátaljára.”




2015.09.24.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 12. rész

A két kőfal


X. Y. Z. Testvéreknek hosszúra nyúlt a kezük.

X. Y. Z. Testvérekkel még nem fejeződött be vesszőfutásom. Két torony állt előttem, melyeket nem bírtam volna megmászni soha. De hogyan is van megírva: ”Az én Istenemmel még a kőfalon is átugrom.” Így fogta az Úr az én kezemet, és átemelt a bérceken.
Az első torony a kárpátaljai lelkészi kar volt. A téma a következő volt: fogad-e engem Kárpátalja lelkészi kara, vagy nem. Én is jelen voltam. Meglepett a lelkészek véleménye. Hála Istennek, nem emlékszem mit mondtak, és kimondta. De jószerint azt halottam vissza, amit X. Testvérék állítottak velem szemben. Mondhatom, hogy ellenséges hangulat alakult ki velem szemben. Gulácsi Lajos főjegyző vezette a gyűlést, harcolt értem, de úgy látszott hiába. Akkor szavazásra bocsátotta: „Ki áll mellé, hogy Zimányi József Jöjjön, és szolgáljon Kárpátalján? Nyújtsa fel a kezét! Én egy pad szélén ültem. Behunytam a szemem és hálát adtam az Istennek, hogy „Pilátus oda fogja adni a testet” és pozitív eredménnyel zárhatok. Aztán kinyitottam a szemem, és láttam csodát: az összes kéz a levegőben volt! Ígéretem volt, és ennek így kellett történnie!
A másik torony. Itt is megismétlődött az ÚR keze. Az előbbi gyűlés a beregszászi templomban zajlott, ez a második, a zsinati, melyen azonos számmal vesznek részt világi elemek, presbiterek, Visken történt. Valaki kérdezhetné, ha a lelkészi kar egyöntetűen meghívott, akkor a zsinatnak miért kellett újra tárgyalni? Nem tudnék rá válaszolni. Itt emberileg nehezebb volt a helyzetem.
Én ezen a gyűlésen is jelen voltam. Nem ismertem senkit ebből a gárdából, csak Forgon püspököt, Gulácsi Lajost és Oroszi Pált. A világi képviselők arcát vizsgáltam, de emberileg nem sok jóra lehetett számítani. A gyűlést Fodó Sándor, a zsinat világi elnöke vezette. Frappánsan, gyorsan. Tanított az ungvári egyetemen, okos, talpra esett, olyan negyvenes lehetett.
Darálták a tárgysorozati pontokat. Lassan hozzám érkeztek. Fodó uralta a gyűlést. De az én esetemnél hátra dőlt és hallgatott. Nézegetni kezdett valamit az előtte fekvő irományokban. Látszott, hogy a misszió, az ébredés dolgában nincs otthon. Közben elindult a vita.
Képzeljük el, hogy kb. vagy tizenöt-húsz világi és egynéhány öreg pap, akiknek fogalmuk nem volt sem rólam, sem az ébredésről, beoltva X. Testvér riogatásaival, mint tárgyalhatta az ügyemet. Én csak ültem és hallgattam.
Eltelt sok idő. Ekkor Fodó, mint aki álmából ébred, bekapcsolódott. Annyit értett a korábbi hozzászólásokból, hogy nem tudták eldönteni, hogy építeni jöttem, vagy rombolni? Rövidre zárta az ügyet. Azt mondta: „Szavazzunk! Amennyiben Zimányi József nem fogja művelni gyülekezetbomlasztó praktikáit, - abban az esetben, de csak abban az esetben -, jöjjön Kárpátaljára. Ki szavaz erre? És Fodó határozott mozdulattal felemelte kezét. És most megismétlődött, hogy „Pilátus odaadta a testet”. Most még a szemem sem érkeztem behunyni, mert, mint az erdő fái, az ember feje felett, úgy emelkedett egyszerre a mintegy 40 férfi keze a magasba.




2015.09.22.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 11. rész

Mehetek, de mivel?


Annyira lekötötte figyelmemet a lelki harc, hogy csak annak örültem, hogy megyek Kárpátaljára misszióba. Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy nincs mivel mennem. Volt ugyan egy szuperszónikus Wartburgom, de olyan öregvolt, hogy csak a legközelebbi műszakiig tartottuk. Ezt a „kocsit” itthon hagytam mindenképpen. Ez volt a mi autónk. A volt feleségem hetente kétszer vitte a négy gyermekünket zene órára Nyíregyházára. Csörgött-csattogott, egyik ajtaját sosem lehetett kinyitni, huzatolt, több helyen dudált, úgyhogy télen nagyon fel kellett öltözni egy kis utazáshoz is. De egy dolog miatt mindnyájan szerettük: ahogy mondják; pöccre indult, és sosem hagyott cserben.
Rádöbbentem, hogy nincs autóm. Isten eszembe juttatta a hollandokat. Írtam levelet Urkbe egy barátomnak Timen Kapiteinnek. Kaptam egy Fordot. Majdnem új volt. Kárpátalján akkor még a maffiafőnököknek sem volt olyan kocsijuk. Mikor az ifjúsági táborba bekanyarodtam, azt mondták: „Megjött Józsi a Piros Ufóval”.
Egyáltalán nem kötődtem hozzá, sosem gondoltam az autóra. Oly örömöm volt az Úrban, hogy érdekelt is engem, hogy mivel járok! Most már tényleg mehetek!

A Határ

A kishatáron át jártam Kárpátaljára, mivel az ukrán határ melletti megyében laktam. Ez is Isten gondviselése volt. Annyiszor mehettem át, ahányszor a pecsét miatt be nem telt az útlevelem. Ez sem volt véletlen. Mennyi mindent kellett rendeznie Istennek értem és Kárpátaljáért!
A határ egy fogalom volt. Mindenki a meggazdagodás eldorádóját látta benne. Sokat tudnék mesélni mi mindent szállítottak. Az Ukrán hivatalos határállományt többször lecserélték a korrupció miatt, de egy kis idő is elég volt ahhoz, hogy egyesek életük végéig bebiztosítsák magukat.
Úgy szégyellem, hogy az egyik lelkész, - aki kiszakadt az egyházból gyülekezeteivel együtt - hogy kikerülje a hosszú kocsisort, hogy mihamarabb átvigye a gázolajat, amellyel kereskedett, felvette a lelkészi palástot, azzal ment előre mondván, temetni megy, és sietnie kell. Aztán a magyar oldalról hamar visszafordult, miután lefejtette a gázolajat. A vámnál a tiszt azt mondta, „Tiszteletes Úr, hamar el tetszett temetni”.
Nos, ezen a határon jártam át éveken keresztül, úgy hogy egyszer sem éltem vissza azzal, hogy lelkész vagyok. Az Ukránok, még az állami tisztviselők is nagyon tisztelték a papokat. A missziói évek során a határnál senki sem tudta meg, hogy lelkész vagyok. Néha váratlanul nagy kocsisorba futottam, de az utolsó pillanatban átmentem és odaértem mire prédikálnom kellett.
Érdekes dolgot éltem át a határon. Nem tudom mi történt velem, ahogy Kárpátaljára gördült a kocsim, más emberré lettem. Isten tudtomon kívül kicserélt engem. Éreztem, ahogyan a Szentlélek rám száll. Minden alkalommal átéltem, mikor átmentem a határon.




2015.09.22.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 10. rész

Els Nannen


Ez egy okos holland nő volt, de bölcstelen és önfejű módon forgolódott. A rendszerváltáskor megjelent, először Magyarországon, később, amikor népszerűsége csökkent, átment Kárpátaljára. Abban az időben „mindenki” Kárpátalján bontogatta szárnyait. Kárpátalja éhes, Istent kereső népe, leült a különböző terítékekhez, vett is a tálból, de csak tiszta ételt nyelt le. Így volt ez Els Nannennel is. Egy előadását sikerült meghallgatni, valóban tudósnő benyomását keltette. Filozófiából doktorált. Elkápráztatott bennünket. Mégis tévtanítást hirdetett: Azt mondta, hogy a Bibliában sehol sem olvassuk, hogy a Szent Léleknek az Atya mellett, vagy a Fiú mellett trónja lenne. (Ez egyébként nagy butaság, már csak azért is, mert nem állíthatjuk: Jézus sosem vett levegőt, mivel sehol sem olvassuk a Bibliában, hogy levegőt vett volna.)
Az tény, hogy a modernkori ébredések a szekuláris tömegeket ragadta meg. Az utca népét. A diszkókból hazatérő ifjúságot. A gyökér és oldal támasz nélküli mozgalmakat hiszem, hogy Isten csodákkal erősítette. A letisztulás előtti, tradíció és tapasztalat nélküli közösségek sok hibával rendelkeztek. Ismervén az élettelen, csak vallásos keresztyénség képmutató, fonák életét, gyakran estek az ítélkezés, a csak ők az igaziak másokat lenézők hibájába. A kellő ismeret hiányában dogmatikailag tévedeztek, és a rajongás különböző kátyúiba estek.
Erre ortodox oldalról megjelentek az apologeták, a tradicionális igaz hit védői. Tudományos köntösben óvták, riogatták a hagyományos hitűeket, éppúgy beleesvén a tévelygés és másfajta rajongás cselekedetébe.
Egy ilyen rajongó volt Els Nannen is. Mivel a karizmatikus mozgalmak túlzásokba estek, és a Szentlélek számlájára írták sok emberi buzgóságukat. Els Nannan (nem kétlem, hogy jó szándékból) sok más személlyel együtt átesvén a ló másik oldalára: el kezdte nyirbálni a Szent Lélekről szóló igazságokat. A végén odajutott, hogy a Szent lélek csupán erő, Isten ereje.
Először nagyon megzavarta a hívőket és sok nehézséget okozott nekem. Én határozottan felszólaltam ellene. A végén úgy nézett ki, hogy én vagyok a tévtanitó. Ekkor úgy gondoltam meg kell védenem az evangélium tisztaságát. Készítettem egy nagyon rövid, kétoldalas tanulmányt, főként Kálvin Jánostól és más tekintélyes teológusoktól vett idézetekkel. Az írásom csupán idézetekből állt a fent említett személyektől. Ezt szétosztottam a lelkészek között. Meglepődtem a lelkészek tudatlanságán, mely sekélyes bibliaismeretükből fakadt.
A vihart Isten lecsendesítette, úgy tudom, hogy ebben a témában Els Nannen is lecsendesedett. De nyugtalan természetétől nem sikerült megválnia.
Amit legutóbb halottam felőle, az volt, hogy egy kárpátaljai gimnáziumban kollégiumi nevelőnőként dolgozott. Mivel gyakran magából egészen kivetkőzve sulykolta erkölcsi intelmeit a lányok felé, menesztették ebből az állásából. Hasonlóan járhatnak, akik okosabbak a Bibliánál.




2015.09.21.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 9. rész

Mi lett a táborral?


Kijöttem a szobámból. Megkérdeztem a fiúkat: Srácok, ki tud kaszálni? Hm! Ki tud kaszálni? Kárpátalján minden fiú tud kaszálni! Tehát mind jelentkezett. Kiválasztottam a leginasabb, legderekabb 4-5 fiút, elmentünk a szomszédokhoz. Szépen bemutatkoztunk, és kértünk kaszákat.
A buszok fél 11-re hozták a fiatalokat. Délután ötre, magától működött a tábor. Olyan szépen lekaszálták, mintha fűnyírózták volna őket. A lányok számára kértünk vedret, felmosórongyot, gyönyörűen kitakarítottak.
Igen ám, de mi lesz az ételkészítéssel? Megkérdeztem a lányokat: Tud valaki főzni? Szinte mind jelentkezett. A belevalóbbakat kiválasztottam. A fiatalok hoztak magukkal mind úgy nevezett; „konzervát”. Ez egy csavaros üvegben, zsírban elmerült húsokat, főleg disznóhúsokat jelentett. Megállapítottuk, hogy kb. öt embernek mennyi kell. Aztán mindent beszoroztunk annyival, ahányszor az öt megvan a százhúszban, mert annyian voltunk.
De hol fogunk főzni? Ott volt egy valamikor modern konyha, ellopva róla, belőle, amit csak lehetett. Nem voltak edényeink, evőeszközök, és a nagykonyhához szükséges felszerelések. Volt nálam annyi pénz, hogy a legszükségesebbeket beszerezzük.
És, hát a konyha! Először azon csodálkoztam miért olyan sötét, és miért sötét a plafon? Amikor jobban megnéztem, még életemben annyi legyet nem láttam együtt! De nem törődtünk vele. Mikor du. 5-kor, a hivatalosan kijelölt idő elérkezett, mi is készen álltunk. Minden sínen volt. Éreztem, Isten velem van.

Úgy érzem, le kell írnom, tanulság miatt:
Nagyon megviselt. Képzeljük el, hogy helyt álltam Kárpátalján, közben a saját gyülekezetemet is elláttam, plusz ott volt a családom, négy kicsi gyerek, és hetente, akár válaszoltam rá akár nem X. Testvér a hívő nép nevében írt leveleket, amikben gyanúsított, ítélkezett. Erősen bírálta a kárpátaljai missziómat. Először élveztem, hogy végre „foglakoznak” velem. Aztán nem érdekelt. De az idő múlásával kezdett idegesíteni. És X. Testvér, ahelyett hogy lelkeket mentett volna, hetente küldte egy-másfél oldalas gépelt leveleit, melyeket – gondolom - több napig fogalmazott, és megkonzultált a „Hívő Nép” vezetőivel, Y. és Z. Testvérekkel. Levelei életemet, munkámat hiányosan, sőt tévesen ismerő, ebből kifolyólag képtelen vádakkal illető levelek voltak. Szépen fejlécezve, nem magas lóról, hanem az égből a földre sújtó csapásaival. Persze mindez aggódó, atyai szeretet júdásszegélyű köntösébe öltöztetve. Nagyon fájt. A helyzet esett rosszul. Annyira ment a dolog, hogy éreztem, az idegeimre ment. Na, akkor írtam egy félszerelmes levelet X. Testvérnek, hogyha nem hagyja abba, szólok apámnak (még akkor élt, és jó „lelki erőben” volt.) Attól kezdve a hívő nép nevében szóló próféta elhallgatott.
X. Testvér is kint volt Y. Testvérrel és Z. Testvérrel és a 36 Testvérrel Kárpátalján. (A nagybetűs Testvér szót tudatosan írom, mert hiszem, hogy ettől függetlenül hívő emberekről van szó, akik megtévedtek és nem tudták, mit cselekszenek. A testies buzgóság miatt megcsúsztak. Beleértve X. Y. Z. Testvéreket. Most sem azért írom le ezeket, hogy revansot vennék tőlük. Még ha kívánnám is, sem tenném, mert nagyon szeretem Jézust és Atyámat, és gondolom, fájna nekik, hogy testvér a testvért bántja. Ez tavasz végén lehetett. Ősszel egy összejövetelen összefutottunk. Mikor meglátott, kitárta mindkét karját látványos, testvéri ölelésre: ”Drága Józsikám” Mondta hangosan. Én kivontam magam karjaiból és azt mondtam: Úgy tetszik engem ölelni, hogy közben a hátamban ott a kés, amit tetszett szúrni.
Most is szeretem őket és mindig is szerettem őket. Az én örömöm; hogy hiszem, tudom, hogy a bennem élő Jézus örül. Nem tudom, ki hogy van vele, de én olyan boldog vagyok!

Végső egyeztetés
Egyetlen egyszer találkoztam „hivatalosan” X. Y. és Z. Testvérekkel, akik lelkipásztorok voltak. A velük való beszélgetés végén jöttem rá, hogy igazából mi nekik a bajuk velem. Egyetlen szó: az irigység. Nehezen fogtam fel, hogy „Ki vagyok én, hogy rám valaki is irigy legyen. Magamat döglött bolhának tekintettem és most is annak tekintem. Nagyon nehéz annak, aki benne van. Nem annak nehéz, akire irigyek vagyunk, hanem annak, aki irigy.
Meghívtak magukhoz, hogy ott egyeztessünk. Eljött még őszinte semlegességben áldott életű Borbély Béla bácsi, vencsellői lelkész, akiről csak a legjobbakat tudnám mondani.
Bár utólag Béla Bácsival pozitívnak értékeltük a tanácskozást de a”Hívő Nép” képviselőinek későbbi magatartásából egyértelmű volt, a sikertelenség.
Most jöjjön a tanácskozás röviden:
Első „vizsgakérdés”: Ki áll mögötted? Kibocsátott-e téged valaki? Milyen hívő közösség áll mögötted imádságban? Hogy mersz így szolgálni? Miért nem kerestél meg bennünket?
Válaszom: A nagyfalusi hívő barátaim és Jézus állnak mögöttem. (Nem volt jó nekik a válasz. Szerettek volna bekebelezni és kiküldeni bizonyára egy szerényebb szolgálatra, vagy pedig parkoló pályára.)
Másodszor: Hogy-hogy a bibliakörökön bűnvallás is van. (Ez a kérdésük azért volt aktuális, mert a bibliakörök kérdések alapján működtek, és sokszor belekérdezett a hívő élet nyomorúságába.) X. Testvér azt mondta: a Bibliában nincs ilyen, és álljak el ettől a módszertől.
Válaszom: Márk evangéliumában azt olvassuk, mikor Keresztelő János prédikált, „vallást tévén bűneikről”. Erre X. Testvér elhallgatott.
Harmadszor: Mi az, hogy szövetség? Miféle szövetséget alapítottál? Mi alapíthattunk. De te nem!
Válaszom: Ez ”csak” szövetség. Az Új Szövetség szövetségéről van szó! Válaszuk: Vagy úgy!
Negyedszer: Alázzam meg magam, fogadjam el az ő „Főnökségüket” és akkor majd még megbeszélhetjük, hogy hogyan küldenek ki engem, és nem is biztos, hogy Kárpátaljára. A válaszom rövid volt: Nem megyek bele!
Ötödször: Ne én írjam a bibliaköri anyagokat, hanem majd ők megírják, vagy együtt.
Válaszom: A Kárpátaljára való menésem, az Úrtól van. Én kaptam sok-sok imára feleletül. Hogy adjam oda más ember kezébe. Mit mondjak Jézusnak? Ezért a bibliaköri anyagok írását sem adhatom át.




2015.09.18.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 8. rész

X.Y.Z.


Most leírok egy igaz történetet, de hogy ne bántsak meg senkit, ezért az ismert személyekhez érve általánosságban beszélek.
Az ügyet a kezembe vettem. Magyarországon megírtam dolgaimat Hegedűs püspök úrnak a Zsinat elnökének. Hamar kaptam a választ, írjak még egy levelet a püspöki hivatalnak és kérjek kihallgatási Időpontot. Egyébként fogad majd szeretettel. Ebből két dolgot értettem meg: nem lehet nekem sem csak úgy egy püspöki hivatalba befutni. Tehát helyesen válaszolt a püspök. Másrészt láttam azt is, hogy úgy el vannak havazva az ő nagy dolgaikkal, hogy jobb lesz nem bonyolítani az ügyet, szépen, csendben, tudtukon kívül meglépem a magam kis lépését. Így nem reagáltam Hegedűs levelére. Elindultam.
Kárpátalján pedig a következők fogadtak: Magyarországról református lelkészek egy csoportja felkereste az akkori kárpátaljai püspököt Forgon Pált, és a következőket mondták szegény, öreg püspöknek. - Ekkor már egy fél éve kint munkálkodtam békességben. Isten két oszlopot állított mellém, két esperest, a szüleimnek régi barátait, hívő embereket: Gulácsi Lajost, aki akkortájt lett frissen püspök helyettes és Oroszi Pált. - Szóval, a következőket mondták: mi képviseljük az anyaországi hívő népet. Vagyunk vagy kétszázan. Mi tudjuk, hogy Zimányi Józsefben idegen lélek lakik. Ezért püspök úr száműzze őt. „Zimányi József pünkösdista pénzen bérelt agitátor, és azért jött ide, hogy megfertőzze Kárpátalját”. Ezt mindnyájan állíthatjuk, és akkor bemutatták azt a harminchat személyt, akik készek ezt igazolni, akik maguk is lelkipásztorok, illetve egy-egy nagy magyarországi gyülekezet presbiterei, akik sokszor igehirdetéssel is szolgálnak a gyülekezetben. Így kérték a püspököt, hogy hadd mehessenek szolgálni Kárpátalja gyülekezeteibe, hogy hirdethessék a tiszta evangéliumot. Ezek után szegény Forgon püspök nem csoda, hogy beleegyezett mindenbe. Akkora nyomás alá került.
A vezető lelkészek, és 36 megtévesztett társuk, így mintegy negyven anyahajó, elindultak a püspöki kikötőből, hogy lebombázzák azokat a lelki építményeket, melyeket építettem, hogy lerombolják, mint az ördög munkáit... Munkájukat alaposan elvégezték. Mindenhol gyaláztak engem. A lelkészek, a két esperest és Pocsai Sándort, jó és hű barátomat kivéve, sikerült mindenkit megzavarniuk. Én erről nem tudtam semmit.
Már nyáreleje lehetett, és korábbi megbeszéléseink szerint elkezdtük volna az ifjúsággal a nyári táborokat. Azaz, hogy kezdtük volna. Mert mi történt? Én a megbeszélt időpontban megérkeztem ugyan Balazsérba, egy korábbi katonai kiképző táborba, amit Horkay Sámuellel és Hapák Jánossal KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) vezetőségi tagokkal együtt fedeztünk fel az ifjúság számára alkalmas táborhelyül. De nem jöttek el az akkorra beosztott lelkészek. Nem jöttek később sem. A „bebolondított” gyerekeket, már nem lehetett, vagy nem merték visszamondani, azok kísérő nélkül a túlzsúfolt „ablaktalan” buszokkal megérkeztek. Kis nylon táskáikkal jó izzadtan kiszálltak. Lelkésztársaim nem készítették elő a terepet, így az épület, ahol később szálltunk, alig látszott ki a derékig és annál magasabban érő gazból. Nem jöttek a felnőtt segítők sem, (a presbitériumokból való alkalmas férfiak.) És nem jöttek a szakácsok sem. Amikor ezeket megtudtam, meginogtam és úgy gondoltam, hazamegyek. Közben befutott az utolsó busz is, és a meleg buszból elcsigázottan kiszálló, egy ici-pici tisztásra gyülekező, és ácsorgó fiatalokat néztem. Sajnáltam őket, de nem tudtam így velük mit kezdeni. Így magamat sajnálva, nem az ügyet, szerintem gőgösségem mondatta velem: Hazamegyek! Bementem a szobába, ahol érkezésem után félig már kicsomagoltam, hogy visszacsomagolok és megyek haza. De valami arra indított, hogy letérdeljek. Imádkoztam. Az imádság végén már tudtam, hogy maradok. A szívemben eldőlt a csata.




2015.09.17.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 7. rész

Hogyan indultam Kárpátaljára?


Több bíztató igét kaptam, de egy csodálatos volt! Ezt elmondom!
Több mindennel kellett megbirkóznom. Talán a leglényegesebb, hogy mikor induljak? És az az igazság, hogy nem voltam benne biztos, hogy valóban mennem kell-e? Hát ebben is látszik, hogy mindent Isten végez… Ha nem kapok még külön egy döntő megerősítést, nem tudtam volna átmenni az akadályokon. De kaptam, egy csodálatos megerősítést!
1991 húsvétja után három nappal voltunk. Reggel fél nyolc lehetetett. Még az ágyban voltam. Imádkoztam. „Uram, ne hagyj bennem kétséget. Ha ma reggel újból átnézem a húsvéti történeteket a Bibliából, ha találok benne olyat, ami elkerülte figyelmemet, hadd találjam meg azt a részt, és ABBÓL SZÓLJ HOZZÁM.”
Tiszanagyfaluban sok alkalom volt. Sokat kellett prédikálni, és a húsvét minden történetét átprédikáltam. (10 különféle igehirdetést mondtam akkor az ünnepekben).
A Bibliám ott feküdt mellettem az éjjeliszekrényen. Elővettem és lázasan kezdtem benne keresni. „Erről is szolgáltam…, arról is prédikáltam…”. Ekkor hirtelen rábukkantam egy textusra melyet nem érintettem. Mikor Arimátiai József bemegy Pilátushoz, és elkéri Jézus testét.
Károli szerint ezt olvassuk: „Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag ember Arimathiából, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak; Ez Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus testét. Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a testet. És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba”. Máté evangéliuma 27. rész 57, 58, és 59. versei.
Amint elolvastam nagy volt az örömöm. Valóban Józsefnek hívnak. Valóban gazdag vagyok Istennek sok ajándékával. Bizony tanítványa vagyok az Úrnak. Ez a jelen. Megdöbbentő hasonlóság és nem véletlenszerű, egy olyan őszinte ima után. De a válasz csak ezután érkezett!
Én nekem is el kell rendeznem a dolgokat Pilátussal, azaz a „földi hatalmasságokkal”: esperessel, püspökkel, presbitériummal, családdal. Akkor még nem tudtam, hogy a Gonosz éppen a kárpátaljai egyházi hatóság felől fogja a legélénkebb ellenállást tanúsítani. Abban a pillanatban a hitem előre látott, és tudtam, hogy „Pilátus” nem lesz akadály! „És magához vévén József a testet” - szinte láttam előre, amint átölelem, és magamhoz veszem az erőtlen testet, a megtérendő hívők sokaságát, a Krisztus testét. Ekkor olyan Mennyből való szeretet öntött el, mintha a kárpátaljai hívőkben magát Jézust öleltem volna át, és vettem volna magamhoz.
És még egy csattanója is volt a dolognak: ”begöngyölé azt tiszta gyolcsba”. Tudtam, hogy ez a házi bibliakörök tiszta gyolcsa lesz. Ebbe fogom majd begöngyölni, mint egy pólyába a hívők seregét.




2015.09.16.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 6. rész

Újjászületés és elindulás


Most következett az újjászületett lelkek elindítása az új életben. Négy dolgot kötöttem a szívükre.
1. Hogyan táplálkozzanak az igéből?
2. Hogyan imádkozzanak?
3. Hogyan tegyenek bizonyságot?
4. Hogyan tartsanak közösséget?

Ha most így elbocsájtom őket, elnyeli őket a bűnös világ. De nem adtunk az ördögnek egy fikarcnyi helyet sem, egy morzsát sem az áldások mennyei kenyeréből. Az evangélistáknak a frissen megtértek vonatkozásában Alfa parancs: a lelkeket meg kell tartani! Egyértelműen, ösztönöztem őket arra, hogy járjanak a templomba. Ugyanakkor nyíltan vallom, hogy a templom közönye és a templomba járók közönye nyeli el leghamarabb az élő hitet. Bibliakörökre van szükség! Tehát meg kellet szervezni a bibliaköröket! Ez volt a legnehezebb.

Többeket kint vártak, hogy haza kísérjék. Általában a színből jövők nyugtalankodtak. Egyébként is a kései maradás nyugtalanságot váltott ki. Emlékszem, Erdélyben, Kalotaszentkirályon négy óra húsz perckor mentünk be a templomba és éjszaka három negyed tizenegykor jöttünk ki. Érdekes mindenki tudta tartani a vizeletét. Azon az alkalmon tizennégy vagy tizenhat bibliakör alakult. Nem emlékszem pontosan. Azok az emberek olyanok voltak, mint a béreaiak. Maradtak végig, örömmel.

Türelemre, határozottságra, céltudatosságra és bölcsességre volt szükségem. Isten megadta nekem, pedig nem is kértem. Annyira nyomorult voltam, hogy nem is tudtam, hogy kérnem kellett volna.
A bibliaköröket úgy kellett szervezni, (és ebben is a jó öreg Wesley János által gyakorolt formát követtem) hogy legalább 7, de 13-ál nem több tagja legyen. Persze úgy, hogy a tagok közel lakjanak egymáshoz. Meg kellett kérdezni, ki ajánlja fel a lakását a bibliakör számára? Ki kellett nevezni a bibliakör vezetőjét, aki nem biztos, hogy presbiter, vagy szállásadó volt. A missziói éveim alatt egy helyen nem tudtam megszervezni a bibliaköröket, mert senki nem volt, aki megnyissa az otthonát pedig négy bibliakör alakult volna. (Nem hagytuk annyiban, később egy újabb evangelizáció után megalakultak a csoportok.) Olyan érzékkel tudtam kiválasztani a bibliakör vezetőket első látásra, hogy azok mind megmaradtak és beváltak. Kárpátalján 220 bibliakörből sehol nem volt csere. Kivéve Cirok Béla Nagyszőlősi lelkész társam egyik szórvány gyülekezetében egy bibliakörben, illetve hallottam még egy esetet valahol, már nem emlékszem hol.
Gyors tanítást adtam a házi bibliakörök beszéd-, és viselkedéskultúrájáról.
El kellett magyaráznom, mi lesz a dolga a bibliakör vezetőknek, és a tagoknak. Elmondtam, hogyan zajlik le egy óra. Elmondtam, hogy az első foglakozásnak mi a tartalma. A második és a harmadik foglalkozásnak mi a tartalma. Elmondtam, hogy a harmadik alkalom után bibliaköri anyagot fog minden személy kézhez kapni. Elmagyaráztam az órák menetét. A bibliakör vezetőket meghívtam az összkárpátaljai bibliakör vezetők kéthavonkénti alkalmaira. Közöltem a képzések dátumát. A képzőn mintaórát tartottam és számon kértem minden lelket. Ösztönöztem, hogy törődjenek kis csoportjukkal.

Tehát az evangelizációk után a megindultak úgy hagyták el a templomot, hogy tudták: Isten szeret minket, most már mi is szeretjük őt. Bűneik meg vannak bocsájtva és örök életük van!

Tudták, ki melyik házi csoporthoz tartozik és tudták kikkel együtt, kinek a lakásán, mikor, kinek a vezetése alatt lesznek együtt, hogyan viselkedjenek az előre megnevezett tartalmú bibliakörökön.

Ezek után érthető, hogy miért hullottak szét homokszemenként Whitefield szolgálata után megindultak és miért maradtak meg a Wesley evangelizációi során megtért hívek.




2015.09.16.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 5. rész

A visszahívás


Egy holland házaspár

Még történt velem valami, ami szerintem hatással lett dolgaim későbbi alakulására:
Egy kedves holland házaspár Tiszanagyfaluban bibliaiskolát tartott. Nagyon jól összebarátkoztunk. Ő volt a Holland ALIANZ elnöke, és mentorként is működött. Megkért, hogy kísérjem el Kárpátaljára és legyek a tolmácsa. Így jutottunk Kárpátaljára, Csapra, ahol Balogh János volt a lelkész, Etelka a felesége. János igen jó hangulatú, kedves, barátságos, alacsony, de nagyhangú ember. Mindenben segítségünkre volt. A bibliaiskola reggel nyolctól délig tartott. Én tolmácsoltam. Erik, - így hívták a hollandot, szószéki prédikációkat is tartott, melyet szintén én tolmácsoltam, pl. Fekete-Patakon vagy Záricsán, az orosz baptisták között. Annyira belejöttem a fordításba, és annyira egy húron pendültem vele, hogy néha hosszabban fordítottam, mint ahogy Erik beszélt. Ilyenkor feleségével mosolyogva összenéztek: József, József, már megint túlprédikáltad a tolmácsolást. Hogyne tettem volna, mikor Erik olyan jókat mondott, hogy aztán a lendület magával ragadott. Azt mondtam Eriknek, használjuk ki az estét, ő prédikáljon, én szívesen fordítok. Azt felelte, hogy őt a délelőttök úgy kimerítik, hogy képtelen este valamire is. Azonnal fellobbant bennem a vágy, hogy szívesen prédikálok helyette. Megkérdeztem a bibliaiskolára összegyűlt asszonyokat, ha este tartanánk istentiszteletet, eljönnének-e ők, és a gyülekezet. A válasz: ” Ó persze, nagyon jó lesz.” Így esténként hatvan- hetven embernek prédikáltam. Ott történt az első döntésre hívás és bibliakör szervezés egy hetes szolgálat után.

Az evangelizáció az emberek megtéréséért van.

Szerintem egyszerű a képlet. Ha mondunk „A”-t, akkor mondjunk „B”-t is. Mindig mi bonyolítjuk az engedetlenségünkkel. Egyszerűen logikusan, paraszt ésszel végiggondolva így néz ki az evangelizációban a felelősség képlete:
Mikor evangelizálok, úgy megyek fel a szószékre, hogy megtérítem az embereket, és úgy szólok, hogy a végén legyen mire fel megtérni. Tehát a döntő dolgokról kell beszélnem. Beszélnem kell a bűn erejéről, pusztításáról, a kárhozatról, az örök tűzről. Beszélnem kell Jézus kín keresztjéről, rettenetes és félelmetes szenvedéséről, és haláláról, Végül beszélnem kell a bűnösök felé sarkig kitárt mennyei kapuról, Isten feltétel nélküli szeretetéről.
Ha így szólok, el kell hinnem, hogy beszédem hatására a Szentlélek tényleg megtéríthet embereket. Ha ezt elhiszem, akkor a végén döntésre kell hívnom az embereket Jézus Krisztusban való élő hitre. Ha döntésre kell hívni, akkor nem sumákolom el a prédikációban a döntésre hívást, hanem beszédem után külön, nyomatékosan meghirdetem. A döntés körülményeit is átgondoltan kell kezelnem. Isten segítségemre jött azzal a gondolattal, hogy küldjek ki mindenkit a templomból - mivel vége van az istentiszteletnek és el is köszöntem mindenkitől - de még előtte a szószékről határozottan hívjak vissza mindenkit, aki új életet akar kezdeni Jézus Krisztussal. Ez azért volt jó így, mert: ha csak a megtértek kezeiket emeltetem fel, az jobban lehet hangulati jellegű, és utána nehéz a megindultak tovább vezetése. Hasonló a helyzet az előre hívásnál is, - úgy gondolom. Ezt találom a legjobb módszernek, hogy kimennek és elindulnak hazafelé, és a hazafelé vezető menetirányból vissza kell fordulni. Ez által mélyebben átélik a megtérést.
A visszajöttek között voltak kísérők és kíváncsiskodók és olyanok, akik ténylegesen azt képzelték magukról, hogy ők is megtértek. Ezért vigyáznom kellett, nehogy megcsaljam őket. Ezért élesen külön kellett választanom a valódi megtérteket a nem valódiaktól. Ezt nem fizikai elkülönítéssel gondoltam. Mindenkihez szóltam, de a következőképpen: „Aki úgy érzi, hogy visszajövetelével azt fejezte ki, hogy Jézushoz jött, annak hirdetem, hogy Jézus elfogadta őt, amint meg van írva Jánosnál: „Aki én hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” De vagy háromszor hangsúlyoztam, hogy ez csak azokra vonatkozik, akik ténylegesen Jézushoz jöttek. Innentől kezdve engem nem vádolhat senki!
Úgy gondolom, hogy az élet legnagyobb és legszebb eseménye: a Jézushoz való odajövetel. Ezért ünnepélyesen és határozottan ezt ki kell nyilvánítani. Ezért köszöntenem kell őket, mint Isten Országának polgárait, mint akiknek örök életük van!!!
Úgy hiszem, hogy alkalmas ilyenkor két dolgot a szívükre helyezni. Ha hazamennek, keressék fel ellenségeiket és béküljenek meg velük. Továbbá szerezzenek otthon ünnepséget abból az alkalomból, hogy életük örökre révbe jutott. Aztán vigyenek ajándékokat, özvegyeknek, szegényeknek. És ha megkérdezi valaki, hogy miért teszed ezt? Akkor így felelj: „Mert eljött hozzám az Isten Országa”!
Általában felszólítottam őket bűnbánó és hálaadó elcsendesedésre. Sokszor sírásba és zokogásba torkollott. Ezek után - már a korábbi lépésekben benne volt, de kifejezetten szükségesnek látom, hogy meg kell tenni: az őszinte bűnbánat feltétele melletti bűnbocsánat meghirdetését. Tapasztalatom szerint ekkor még jobban sírtak…




2015.09.14.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 4. rész

Az evangélizációról


Most szeretném elmondani, mit gondolok az evangélizációról.
A középkorban Assisi Ferencék megalapították a prédikáló rendet. Útjuk során így szóltak a megindult lelkekhez. „Fizetséget kérünk prédikációinkért: Azt, hogy kitartotok a bűnbántban”. Ők tehát templomokon kívül, a szabadban hirdették az igét és megtérésre hívták az embereket. Az ő tanítványai voltak a Ferences rendiek. Ők, mint a nagy sötétségben világító fáklya, őrizték számunkra az evangélium fényét a sötét évszázadokon át. Ez a sötétség a korabeli egyházból származott. A klasszikus értelemben vett evangélizációra az 1700-as évek első harmadáig kellett várni, míg Whitefield elkezdte Angliában a szabadtéri evangélizációt. A kiforrott evangélizáció Istentől támasztott edénye Wesley János volt. A hagyományokhoz való ragaszkodás beteges görcséből feloldva, Whitefield kérésének engedve odáig „lealacsonyodott”, ”leereszkedett”, hogy maga is hirdetni kezdte a szent evangéliumot az utak szélén. Isten megáldotta engedelmességét. 50 éven keresztül napjában átlagosan háromszor hirdette az igét szabadtéren, vasöntödékben, ezrek előtt. Reggel ötkor már prédikált, és 50 esztendejét napokra bontva átlagosan 60 Km-t lovagolt. Wesley az evangélizációk után döntésre hívott, és „klasszisokat”, mai nyelven bibliaköröket alapított. Így a megindultak megmaradhattak. Whitefield nem volt ennek híve, de később belátta, hogy nagyhatású igehirdetéseit miért nem követte maradandóság. Így fogalmazott: ”Homokból fontunk kötelet.”
Wesley életére Apám hívta fel a figyelmemet. Sokszor idézett Wesley naplójából. Mikor teológus lettem, én is hozzáférhettem Wesley naplója kivonatához, és életrajzáról is olvashattam. Nagy hatást gyakorolt rám. Tulajdonképpen, amit evangélizáció alatt ma értek, gyakoroltam, és gyakorlok, egy az egybe Wesleytől vettem át. Munkám minden gyökere onnan eredeztethető.
Wesley sosem akart az utcán prédikálni. Akaratát Isten olvasztotta meg.
Azt a fajta evangélizációt, mellyel evangélizáltam, én biztos nem követtem volna magamtól. Én sem akartam lealacsonyítani az igehirdetést arra a fokra, hogy egyáltalán nem készültem.
Ennek egész egyszerű oka volt, nem volt rá időm. Korábban, emlékszem, volt úgy, hogy egy hétig készültem. Sekélyes német tudásomat latba vetve, a Wuppertál-i sorozatot vettem át. Most nem volt idő kommentárt tanulmányozni. De éreztem, hogy most nem is kell. Volt annyi igeismeretem (és a kommentárokból vett sok jó ismeretem), hogy az Úr megbízzon bennem. Tiszanagyfaluban, kárpátaljaiaknak, így prédikáltam. Sokszor csak megöleltük egymást Jézussal a Mózes székben, és úgy mentem fel a szószékre, hogy a hallgatóimat mind egy szálig meg akarom téríteni!
De milyen igékről prédikáltam? Amelyeket a kezdő ének alatt kaptam. - Legalább akkor békén hagytak az ágytakaró, fuvarozás, és sok más intézni való tekintetében. - Ezekről a textusokról korábban nem igen prédikáltam. A Mózes székben kinyitottam a Bibliát, és amely igére rápillantottam, rögtön megszólított, és jöttek nyomban a látások, gondolatok. Szinte bibliai időket éltünk. Nagy volt rajtunk Isten kegyelme!




2015.09.12.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 3. rész

Egyik emlékem a következő volt:


Erdélyből, Kolozsvárról, az Aradi úti gyülekezet ifjúsága, Visky János barátom gyülekezetéből népes sereggel érkezett. Volt köztük egy román nemzetiségű lány. A nevét nem tudom. Igen buzgó volt. Nem értett semmit a magyar beszédből, itt-ott fordítottak neki. Az első padsorban ült, nem fordított neki senki, legalábbis míg prédikáltam. Nem látszott rajta, hogy nem érti, mert figyelt a többiekkel.
Délelőtt történt. A prédikáció után rosszul lett. Elvesztette az eszméletét. Félre beszélt. Kivittük a templomból, lefektettük a templom mögötti fűre. Vonaglott, vergődött. Valaki mondta: Hamar orvost kell hívni. Eszembe jutott a nagy angol ébredésben olvastam, hogy Wesleyék is átéltek ilyet. Hagyták magára, míg ismét magához tért. Úgy lesújtotta őket Isten Igéje, hogy megrettenve elveszett állapotuk felett, összeestek. Ezzel a hittel mondtam, hogy hagyjuk, és mint akkor Wesleyék, mi is körbefogtuk és imádkoztunk.
Lassan magához tért. Közben mosolygott, és motyogott valamit. Aztán teljes természetességgel felült, felállt.
Évekkel később érdeklődtem utána. Azt mondták megvan, ott van a gyülekezetben. Egyet leszűrhetünk: aki nagyon akar inni, azt Isten megitatja.

Most egy olyan történetet írok le, amely nagyon személyes, sokan félremagyarázták, és tudom, hogy a mostani leírás is megbotránkoztathat némelyeket, de azért a néhányért mégis leírom, akiket szintén nem fognak majd megérteni, mikor Isten hasonló engedelmességet kér majd tőlük. Hátha majd akkor erőt kaphatnak a történetből.
Mikor először jöttek a kárpátaljaiak, azzal a 200 vagy 250-es létszámmal, nagy lelki próba alatt álltam. Édesanyám rákos beteg volt, és azon a héten haldoklott.
A tábor szombaton ért véget, Édesanyám pedig csütörtökön du. meghalt. Emlékezetem szerint kis trabantommal a hét elején kétszer hazaszaladtam. (T.nagyfalu - Álmosd 110 km.) Örömmel újságoltam, hogy menyi fiatalnak hirdetem az igét. Anyu boldogan annyit mondott: „Fiam, Isten a te kezedbe adta az ifjúságot.” Mikor elfáradt a beszédben, befordult a fal felé. Segítettem. Nagyon megijedtem. A tenyerem benne maradt a hátában, mint egy memória párnában. Tele volt vízzel.
Tudtam nem sok ideje van hátra. Végül azt mondtam, hogy csütörtökig még eljövök. De nem jöttem. Mari nővérem, aki hűségesen ápolta, azt mondta: Ki kellett nyitni a szoba ajtaját, amely pont rálátással volt a hosszú járdára, amelyen be lehetett menni a parókiába, egyenesen Édesanyám beteg szobájába. Anyám nagyon szeretett. Egész idő alatt az ajtót nézte, és azt ismételgette: ”Hazajön. Megígérte”
És mi zajlott le bennem?
A nagy létszámú ifjúsággal csak én voltam. Nem volt velem senki, aki a szolgálatokban segített volna. A főzést és mosogatást kivéve, minden rám hárult. Főképp a lelki munka. Készültem tehát Édesanyámhoz. Kezembe vettem sluszkulcsot, és elindultam az udvaron át az utcára, ahol a trabantom állt. A hét közepén tartottunk, és a Szentlélek erősen vívta harcát a szívekért.
És akkor jött a fordulat. Láttam a fiatalokat, amint bolyongtak az udvaron, „mint a pásztor nélküli nyáj”. Az arcukon olyan nyomorúságot láttam, szemükben kétségbeesett keresést Jézus után.
Ha elmegyek, ma már nem tudok nekik semmit adni a Krisztusból. Éreztem, hogy tényleg keresik az Urat. Eszembe jutott Jézus szava: „Aki inkább szereti…anyját…”!
Emlékszem, megszorítottam a sluszkulcsot a kezemben, majd behívtam a gyerekeket a templomba. Arra gondoltam, anyámnak már van Jézusa és örök élete, ezeknek pedig nincsen. Édesanyám ha meghal, boldogabb lesz mindnyájunknál, akik itt maradtunk, és nemsokára úgyis találkozunk…
Végül másnap, az volt a tábor utolsó napja, délután a templom oldalában kaptam kézhez a hírt, Apunak a táviratában a következőképpen: „Anyu mosollyal az arcán elment az örökkévalóságba.”
Nem is gondolkoztam, kocsiba ültem, hazamentem, de este fél nyolckor a szószéken álltam, és hívtam a fiatalokat Jézushoz. És azon az alkalmon történt, amit korábban említettem, hogy a tábor fele megtért. Ők meg is maradtak. Ezekből a fiatalokból hívott el az Úr vagy 80 katechétát, nem tudom hány lelkészt, és Kárpátalja mostani püspökét, a négy missziós munkatársamat, akikkel együtt éveken keresztül esténként szórtuk az ige magvait Magyarországon, Erdélyben és a Felvidéken.
Apám szokta említeni, amit a kisprófétánál olvasunk: „Átkozott, aki az ÚR dolgát hanyagul végzi!” És amikor azon a napon majd az Úr megkérd engem e dolgok felől…, azt válaszolhatom: „Uram,…nem voltam hanyag.”




2015.09.11.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 2. rész

Az ébredés kezdete


Közvetlen elhívásom előtt, mely úgy szeptember elejére eshetett, nyáron történt két dolog, mely szintén ara dolgozott, hogy forduljak Kárpátalja felé.
Tiszanagyfaluban laktunk, oda választottak meg lelkésznek 1982-ben. Apám révén sok holland kapcsolatom volt. Az ő segítségükkel gyönyörű imaházat építettünk. A tervet Ekler Károly és Ekler Dezső Makovecz-díjas tervezők készítették. A hollandok adták a pénzt, a tiszanagyfalusiak és a kárpátaljaiak dolgoztak. Az épület olyan furcsa volt, hogy két derékszög volt benne összesen. A helyiek csak csóválták a fejüket. Hozzá voltak szokva a négyszögű kommunista házakhoz, ahol minden derékszög volt. Fantázia nélkül.
A kommunizmus akkortájt megbukó félben volt Kelet Európában és a Szovjetunióban. Érződött az enyhület, így autóbusszal, névsoros listával, szovjet pionírok érkeztek Tiszanagyfaluba. Valójában Isten után éhező és szomjas ifjúságról volt szó. Hívő szülők unokái, gyermekei érkeztek és azok barátai, belterjes társaság. Segíteni jöttek, dolgozni az imaházon. Napjában egy áhítatot tervezetem velük. Szomjasak voltak a lelki dolgok iránt. Következő évben 34 helyett 80-an érkeztek, bezsúfolva a buszba. Megbeszéltük, hogy két hét múlva jönnek 80-an, erre jöttek 160-an. A következő csoportban 200-an érkeztek, az utána levőben pedig 250-en. Annyira dolgoztunk, hogy a végén nem is dolgoztunk, csak evangelizáltunk egész nap.
Rendkívüli dolgokat éltünk át. Annyian voltunk, hogy éjszakára nem fértünk el. Akkor nútolt deszkákat vittünk, és az iskola olajos padlójára terítettük összeillesztve. Pont annyi pokrócunk volt, hogy egy rétegbe, matrac gyanánt leterítettük, és néhány pokrócot adtunk takarónak, amely nem tett ki egy réteget sem. Szegények izzadtak a nyári hőségben, és ha arra gondoltam, hogyan fognak másnap a templomba figyelni, szinte rosszul lettem.
De figyeltek!
Hála Istennek, annyian jöttek, hogy gondom volt, miből etessem ezt a sereget. Még ha hoztak is magukkal élelmet, az hamar megromlott a nagy melegben, de kenyeret, vajat, aztán az ebédhez szükséges dolgokat csak be kellett szerezni. Ezért megállapodtunk, hogy hoznak eladni valókat, és abból fedezzük, a hiányt.
Még most is emlékszem, hogy a fő utcára kimentünk, és a fiatalok a földre leterített kendőkre pakolták a kis eladnivalójukat. Tudni kell, hogy abban az időben a Szovjetunióban, így Kárpátalján is üresek voltak az üzletek. Magam is voltam több olyan boltban ott, ahol csak 3-5-7 literes szilvakompóttal volt tele a polc. Azok is csak úszkáltak a sok lében. Egy vedret láttam még, most nem emlékszem másra. Pedig volt még benne kb. vagy 15 féle áru, azt hiszem egy lapát, meg talán valami kimérős kristálycukor? Nem tudom már. Hát ide vezetett az istentagadó rendszer!

El lehet képzelni, mit hoztak árulni „szegény” kárpátaljaiak. Szóval kiteregették kis portékáikat és bizakodva néztek a járókelők szemébe, vesznek-e tőlük valamit?
Én korábban hirdettem a szószékről a gyülekezetnek, hogy jöjjenek, és vásárlásukkal támogassák a hetet.
Emlékszem, hogy jöttek „szegény” híveim, nézték a portékákat, zavarban voltak. Nem volt szükségük jóformán semmire azok közül az áruk közül. Nézték, nézték a földre rakott dolgokat, és mind elmentek mellettük. A végén visszacsomagoltak jóformán mindent. Hát így végződött életem első kereskedése az evangéliumért. Nem tudom már hogyan, de a végére Isten mindent szépen befedezett. Ő mindig, mindent befedezett. Engem is nagypénteken!

Hogyan is mentek az esti evangelizációk? Egyáltalán nem voltunk felkészülve ekkora tömeg fogadására. Fiatalok aludtak mindenhol. Az imaház még nem volt kész, csak a falak álltak, és a jó beton aljazatok,- kényelmesen kb. 50 főt fogadott be szállásra, most (megszámoltam) 96-an aludtak benne. Akkor még kommunizmus volt. De ha énekeltek és imádkoztak is, mégis csak szovjet pionírok voltak, és az igazgató - gondolom - így belement, hogy ebben a kényes kérdésben segítsen és ideadta az iskola épületeit.
Miért is említem ezt? Mert a helységek is osztoztak a csodákban: hét közepére lecsendesedett a tábor. A Szentlélek birkózott a fiatalokkal. Ott ültek a zsúfolt szobákban. Nem láttam a tűz lobbanását, csak magát a tüzet. Az egyik szobában hirtelen el kezdett sírni az egyik lány. És mint a futótűz, sírni kezdett a másik, a harmadik... Egyszer felmentem az emeleti terembe, hogy csillapítsam őket. Ott volt Seres János is, a későbbi Ugocsa megyei esperes, jó barátom. (Az ő és apósa, Oroszi Pál akli lelkész leleményes ügyködésük nélkül a fiatalok nem tudtak volna átjönni.)
Szóval ott voltunk az emeleten. A Lélek rám szólt: „Hagyjátok őket sírni”. Azonnal engedelmeskedtem. Még ilyet nem láttam, és mint táborvezető tudtam, hogy valahol én felelek a gyerekekért. Azért akartam lecsendesíteni őket, mert attól tartottam, hogy talán megzavarodnak, vagy „csak” rosszul lesznek, oly heves volt a sírás.
Egy lány jött le a lépcsőn, valószínű a WC-re ment. Úgy zokogott. Az egész arca átázott a könnyektől, nem nézte, hova lép, nem törődött a lépcsővel, csak jött, mint aki egyenes kövezeten járna, úgy lépett. Szerencsére ketten kísérték és megfogták. Ők is sírtak.
Az egyik szoba zokogott, a másik teljesen nyugodt és csendes volt. Aztán, mint a dízelmotor, begyulladt az is…
Már álltam a szószéken, prédikáltam. Jól éreztem én, hogy mintha kevesebben lennénk. De nem szaladtunk és nem terelgettük őket. Elég volt nekik a kommunista besúgórendszer és a rendőri buta túlkapások ijesztgetései. Úgy a prédikáció közepén, egyszer csak nyílik az ajtó és Tóth Marika vezetésével kézenfogva bejött vagy tizenöt lány. Körbeállták az úrasztalát.

Elmondok még valamit. Talán a legszebb élményemet ebből az időből. Az utolsó este, (mikor 250-en voltak, azon a héten) döntésre hívtam. Mondtam, hogy most este, negyed kilenckor menjen ki mindenki a templomból, és fél óra múlva jöjjenek újból a templomba vissza azok, akik egy új életet szeretnének kezdeni Jézus Krisztussal. Gondoltam, hogy talán lesz kettő.
Mikor fél óra múlva mentem, hallottam én hangokat, mutálós fiúhangokat, innen-onnan. Azt hittem nevetgélnek a fiatalok. Tévedtem. Mikor beléptem a templomba, vagy tízen-húszan ültek csendben kisírt szemekkel. Szemben a szószékkel, a presbiterek padjában. Megkérdeztem, ti miért jöttetek vissza? Legnagyobb meglepetésemre elkezdték megvallani a bűneiket. Én egy szót sem szóltam, csak haladtam a padok előtt és hallgattam őket. Oroszi Pál akli lelkész is jelenvolt. Boldogan ült hátul és figyelte ő is velem együtt, mit fog még cselekedni az Úr köztünk. Így a történet itt nem ért véget. Folyamatosan jöttek a könnyes szemű ifjú mennypolgárok, mintegy 120 fő.




2015.09.10.
ÉBREDÉSTÖRTÉNET - 1. rész

ÉBREDÉSTÖRTÉNET


Most utólag minden erőt, eredményt és dicsőséget egyedül az Istennek tulajdonítva, mondhatjuk, hogy Kárpátalján Isten ébredést ajándékozott barátaim és az én szolgálatom által.

Néhányan kérték, hogy írjam meg ennek a történetét. Megpróbálom. És ahogyan haladok vele, úgy jelentetjük meg, folyamatosan. Nem rendszerességgel. Ahogyan barátaimmal, kapjuk hozzá az erőt…

Elhívásom

Becsületesen tartottam a hittan órákat. De a gyerekek magatartásával nem bírtam. Egyik alkalommal éppen a nyolcadikosoknál voltam. Nagyon rosszak voltak. Mindenki beszélt, alig hallottam a saját hangomat. Mikor átjöttem az iskolából és a parókia sarkánál visszanéztem elvérzésem helyére, azt mondtam magamban: Miért vesződök én ezekkel a rossz kölykökkel? Nyílván nem értek hozzájuk. Nem kaptam a köztük való munka ajándékát! Nem is fogom ezt tovább csinálni. Isten nem erre hívott el!
Nem kívánom ezt most utólag túlkommentálni. Egy biztos! Mi lelkészek főképp arra kaptunk elhívást, hogy első sorban lelkeket mentsünk, pásztoroljuk őket, meglátogassuk a betegeket, árvákat, özvegyeket. Ezen kívül ott a nép. Mivel népegyházban élünk. Nem beszélve a minden nyugalmat felemésztő adminisztrációról. Sok lelkész emellett öregotthont vezet, benne van valamilyen felsőbb egyházi munkacsoportban, renovál, a falu, a város közéletében is szerepelnie kell. Persze a gyerekmunka is fontos. Csakhogy a hittanórák sok esetben teljes embert kívánnak. És ha ennyi időt töltünk a gyerekekkel, ki foglalkozik ilyen intenzitással az ifjúsággal?
És ha majd megállunk a trón előtt…?
Úgy örülök, hogy Isten kimentett ebből és azt teszem, amire Ő elhívott.

Mire és hogyan hívott el? Ez csodálatos volt! Alig várom, hogy leírjam! (Szabadításodra várok Uram!)
Azt hiszem 1989-es év volt. /Nem vagyok benne biztos. A dátumokat nem bírom megjegyezni. Végül is mindegy. A lényeg az, ami benne történt. Legalább is az én esetemben./
Egy kényszer alá kerültem. Mint gyermekkoromban. Emlékszem játszottam az udvaron és hirtelen abba kellett hagynom a játszást. Be kellett menni a poros istállóba, le kellett térdelnem és folytak a könnyeim. Most csak Isten szeretetére emlékszem. Sírni kellett.
Egyszer pedig a testvéreimmel játszottam az udvaron. Hirtelen felálltam. Ott hagytam mindent, és kotkodácsoló tyúkok között találtam magam, mélyen a porban, amint ott térdelek és folynak a könnyeim. Örömömben sírtam. Hirtelen átjárt Isten mindenhatósága, szeretete. Aztán mind a két esetben, felpattantam és játszottam tovább. Négy-öt éves lehettem.

Érdekes, hogy ehhez hasonló később is többször történt velem. Mikor már nagyobbacska lettem és keményen „Zorro-ztunk”, meg „Ájvenhó”-ztunk, (nem tudom, hogy kell leírni a nevét. Ő volt az angol Zorro) ”harc” közben be kellett futnom a szobába. Volt ott az ablak alatt egy beépített polc rendszer, és úgy közép tájon a polcon, egy régi nyomású, fedelét vesztett Biblia. Odanyúltam gyorsan, kinyitottam és mindig egy helyen nyílt ki:
„Az Úristen Lelke van énrajtam, azért mert felkent engem az Úr: hogy a szegényeknek örömöt mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, Istenünk bosszúállásának napját, megvigasztaljak minden gyászolót. Ézs.61:1.

Valami ehhez hasonlót éltem át most is. Imádkoznom kellett. Az este leszálltával kimentem a csillagos ég alá, vagy bementem a templomba, vagy meghúztam magam a bagolyvárként ajtó ablak nélküli kísértetiesen sötét imaház egyik zugában és imádkoztam. Együtt voltam Istennel.
Nagyon intenzív volt ez az idő. Azt nem mondom, hogy tusakodtam. De volt néhány mondat, amit több ezerszer elmondtam a kb. négy hónap alatt, amíg így imádkoztam: „Mit akarsz? Mit cselekedjem? Uram, én még nem láttam ébredést. Csak olvastam róla. Meg, amit apámtól, anyámtól halottam. Vágyom az ébredés után. Kérlek, vigyél engem egy ébredésbe. Igaz, hogy engem a zsidók közé hívtál, de vágyom az ébredés után. Nem kívánok mást, akár irodistaként, akár sofőrként, de egy ébredésbe vigyél bele. A közepébe! Csak látni akarom, hogy mások által mit cselekszel…….!” És milyen érdekes, Isten úgy hallgatott meg, hogy az ébredés egyik szereplője lehettem.
De, hogyan is történt pontosan? Egyik alkalommal, ugyanígy imádkoztam, amikor hirtelen - szinte láttam is - mint egy üstökös, belém villant: Menj Kárpátaljára! Eddig úgy volt, hogy a kárpátaljaiak jöjjenek ide. Korábban meg se fordult a fejemben, hogy Kárpátaljára menjek. (Milyen érdekes! Csak most utólag, mikor írom ezeket a sorokat, korábban a 4 hónapi napi 3-4 órás imámban egyszer sem gondoltam ara, hogy Kárpátaljára menjek ébreszteni, vagy ébredést szemlélni.
Megteltem örömmel és békeséggel. Isten meghallgatott!

A folytatás fentebb olvasható.



Ajánló

...

MIÉRT SZERETEM A ZSIDÓKAT?

Mert Isten különösen szereti őket. Mivel szeretem Istent, én is különösen szeretem azokat, akiket Isten különösen szeret...

Megnézem >

...

Alapítványunk

Alapítványt hoztunk létre, „beteljesedtek az ígéretek“ névvel...

Megnézem >

...

JÉZUS ISTENI SZEMÉLY

A szeretetet az Örökkévaló Isten ültette teremtményeibe. A világegyetemben valahol csak megjelenő szeretet forrása az Örökkévaló...

Megnézem >